Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - Kövesdi János: Tisztítótűz (regényrészlet)

— De azért ismeri... hogy is mondjam csak ... az ottani irodalom sorsát. Olvasnak a magyarok?

— Teljes áttekintésem nincs erről, de annyit mondhatok, hogy Magyarországon ma a költészet igen népszerű. A mai költőket is országszerte olvassák és szavalják. Sőt még éneklik is. S ha a költőket Így szeretik az emberek...

— Igaza van. Figyelemreméltó megállapítás — mondta és felemelte egyik pálcáját, jelezvén, hogy indulni akar.

— Ha jól emlékszem, maga éppen ma két hete jött. Hogy megy a munka? Mit is ír maga?

A választ meg se várva, elbicegett. Az ifjú iró is ment tovább a maga útján. Érezte, hogy elpirul. Meg akarta az öregnek vallani — nem is érti egészen, miért éppen neki, a ház majdnem húsz lakója közül —, hogy mennyire szenved. Hogy nem megy neki az írás, nem tud megindulni. Nem képes leírni regénye alapozó első mondatát. Egyszerűen — az ördög tudja, mi történik vele —, nincs bátorsága kézbe venni a tollat. De miért éppen ennek az embernek ... Igaz, valahogy mindig is vonzódott a különc figurákhoz. Bensőjében ezzel a szakállas kis emberkével egészen megbarátkozott. Talán mert a többi író nemigen szívleli. Nem szeretik. Ha meg is próbálják ezt elkendőzni. Megvetik és gúnyos röhögésekkel aláfestve mesélik az anekdotákat róla, rosszmájú megtoldásokkal kiszínezve. Ö együttérez, legalábbis pillanatnyilag, az öreggel, szánja is, mert van benne valami szánalomraméltó. Valahogy úgy gondolta, ez az ember meg tud érteni másokat, neki megvallhatja titkát. S talán még valamilyen tanácsot is kap tőle, kimozdítaná szekerét a kátyúból. De most úgy érzi, mintha a vén bagoly a szeme közé vágott volna, mintha arcul csapta volna vértelen, nyirkos tenyerével. „Mit is ír maga?” Ez a formális kérdés meg az, ahogy megfordult és elcammogott, mi egyéb volna, mint maga a hűvös közöny. Összezárult a kagylóház két félpáncélja. Csak az létezik, ami belül van.

— Szóval jössz? — mondja neki Milan Kúdel, egy fiatal szlovák prózaíró. — Hiszen úgyse tudsz ekkora hőségben dolgozni. Meg bűn is volna.

— Nekem aligha. Még egyetlen...

— Ha arra célzol, hogy még semmit se csináltál, rá se bagózz. írhatsz még annyit, hogy kérges lesz a tenyered. Az alsó részedről nem is szólva. Vagy tán kíméled a kezedet? Ott nem a kezekre, hanem a lábakra lesz szükség.

Gecse gondolkodott még kis ideig.

— Hát meggyőztél.

— Akkor szaladj a felszerelésedért.

— Jó.

Nekividámodva fut föl a szobájába. Gyorsan lábára rántja a teniszcipőjét. Két perc se telik bele tán, s meg is jelenik a röplabdapályán.

Ebéd után van a ház. Fél három körül járhat az idő. Az írók többsége már visszatért a szokásos délutáni sétájáról, aki nem, az nekivágott a Vöröskő felé vivő útnak, vagy nagyobb túrára indult az erdőbe, esetleg lepihent. Hatan állnak fel a játékhoz. Valamennyien huszonöt és ötven közötti férfiak. Itt most nem számit, ki milyen műfajban dolgozik d mennyit nyom az irodalom- kritika serpenyőjében.

Javorová — az ismert és sikeres írónő — felmászik a pályaszéli bírókosár létráján és halálosan komoly ábrázattal beleül a vaspálcikás székbe. Tehát „szabályos” mérkőzés lesz.

A bírónő szájához emeli hüvelyk- és mutatóujját és füttyent. (Lám mit nem tud egy írónő!) És Kúdel földhöz pattintja a labdát. Megindul a játék. Egyelőre az adogatás jogáért küzd a három-három tagú csapat.

A „nohejball” népszerű labdajáték Csehszlovákia-szerte. Elnevezését a házbeliek — némi tréfával — Noha (a. m. láb) ma élő irodalomkritikus nevéből származtatják. De szakálla nincsen. Magyarul — lábröplabda tehát. Többnyire röplabdályán játsszák, de ha úgy adódik, két fa közé is kifeszíthető a háló. Rendes körülmények között két tartóoszlop aljára erősítik úgy, hogy egy labdányi rés maradjon alatta. A játékosok lábbal játszanak, s akárcsak a láb-