Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - Kövesdi János: Tisztítótűz (regényrészlet)

KÖVESDI JÁNOS

Tisztítótűz

(Regényrészlet I

— Sétálunk, kolléga úr?

Összerezzen. Jobbra tekint, balra tekint, balra tekint, körbefordul. Sehol senki. Megszeppen. Már hallucinálna is? Ekkor a gyertyáncserjésből előlép Dunajský, az alkotóház „baglya”. Azért nevezik Így, mert híres rossz alvó lévén, néha éjszaka is tesz egy-egy kört a kastély angolparkjában. És olyan hangokat hallat közben, mint a gyöngybagoly, amire felriadnak a madarak. Egyébként jelentős prózaíró. Legalábbis ő annak tartja magát. Csuda eredeti figura. Filigrán kis madártermetével és gondosan ápolt ezüst kecskeszakállával gyakran látható ezen az irtáson, ahol a park egybeolvad a beláthatatlan fenyő- és tölgyerdővel. A fiatal író önkéntelenül is a hamuszürke Wartburgot keresi. Fürge szeme meg is találta rögtön a cserjés oldalában. A szürke kocsi és a bagoly ugyanis el sem képzelhetők egymás nélkül. A kollégák a hasukat fogják, amikor az ősz prózaíró beszáll negyvenkét lovas kocsijába és végighajtat a fehér kaviccsal felszórt sétányokon. Ő ide jár sétálni — kocsin. Leállítja az autót, lehetőleg úgy, hogy rejtve maradjon a rossz szemek előtt, és elindul legendás sétapálcájával. Rossz a lába, trombózisos, nem bír sokat gyalogolni

— mondja. Állítólag rokkantnyugdíjat is szed. Tíz éve is van már, hogy valaki megkérdezte tőle, miért jár ide sétálni. (A kastély kétszáz méternyire fekszik ide és szintén az erdőben van.) — Mert itt sokkal tisztább a levegő — felelte jellegzetes kétértelmű mosolyával. Ám a kígyónyelvek — melyekből mindenütt akad — szerint már kutya baja a lábának, régen kikezelték. Azért jár ide, suttogják, hogy senki se lássa, milyen fürgén jár. Tény, hogy Gecse is megfigyelte már, amint a két kanárisárga sétabotot a hóna alá fogva ment, aprózva, csaknem futólépésben. Nem bicegett. (Bár akkor mindkét lábára sántítania kellene.) S amikor megpillantotta őt, tüstént kézbe vette a botokat, lelassított és szenvedő képpel cammogott tovább, ahogy tőle megszokták.

E gyermeteg ijesztgetések az ő legkedvesebb szórakozása. Akik nem ismerik, meg is ijednek tőle. Furcsa tréfáiból rendkívül mulatságos eseteket ismer a kastély. Különösen az írók hozzátartozóit szereti médiumnak választani és azokat a kollégákat-kolléganőket, akik még nem ismerik a dörgést az alkotóházban. Halálosan komolyan csinálja, és amikor az áldozat jól megijed, kedélyesen elkezd vele társalogni, mintha mi sem történt volna. (Gecse persze nem ijed meg, ismeri már az öreg erdei manót.)

— Mi van magával, kicsi (így hív minden fiatal írót)? Ritkán látni errefelé.

— Inkább amarra szoktam .. .

— Ügy vettem észre, keveset sétál. Szeresse a sétát, meg az erdőt, ha író akar lenni. Tudja, az erdő a mi egyetlen olyan barátunk, akire mindig számíthatunk. Csakis tőle tudhatja meg, mit és hogyan kell megírnia... Higgye el nekem.

— Majd gondolkodni fogok rajta.

— Csak gondolkodjon, barátom. Az erdő sugallja a legszebb gondolatokat. Apropó! Maga ugye magyarul ír?

— Igen. Úgy szeretnék.

— És Magyarországra jár?

— Néha.