Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - József Attila: Elégia (vers)

Itt pihensz, itt, hol e falánk erkölcsi rendet a sánta palánk rikácsolva őrzi, óvja.

Magadra ismersz? Itt a lelkek egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt oly üresen várnak, mint ahogy a telkek köröskörül mélán és komorlón álmodoznak gyors zsibongást szövő magas házakról. Kínlódó gyepüket sárba száradt üvegcserepek nézik fénytelen, merev szemmel.

A buckákról néha gyűszünyi homok pereg alá ... s olykor átcikkan, donog egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy, melyet az emberi hulladék, meg a rongy,

rakodtabb tájakról idevont.

A maga módján itt is megterít a kamatra gyötört, áldott anyaföld.

Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,

milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide?

Anyjához tér így az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek,

Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám.

(1933)