Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - NAPLÓ - Velehova, Nyina: Arany bambér

a lélek nemesítésének és az ember nevelésének igazi, tömeges módszere. Belinsz- kij szerint „az irodalom olyan forrás, amelyből a társadalomba átszivárog az emberi érzelem és az értelem”.

Az irodalomtudósok azt állítják, hogy az életet nem akkor ragadja meg az írás, amikor ezt kiadják, hanem akkor, amikor a könyv olvasók kezébe kerül, azaz a mű az olvasó lelkivilágában kel életre. Olvasó nélkül az irodalom — mint kotta muzsikus nélkül. Nincs olyan ember, aki ne lenne alkalmas arra, hogy belsőleg átélje a művészetet, s a művészet átélésének ereje mintha kialakítaná képzeletében a művészi képet. Igen, a fabula ismert, a kifejletei is „könyv nélkül” tudjuk, eldöntött a szereplők sorsa is, sőt a történet messze elkalandozott, s emlékezetünkben már csak a művészi kép él.

Azok a képek, amelyekben lerakódnak az emberi élet tapasztalatai, úgy hatolnak be a való életbe, mint a szellemi kultúra egyik kategóriája. Ezért Hamlet és Miskin herceg már nem követendő jellemei, sőt, Inkább gyöngéi szellemi kultúránknak. S ha valaki „átformálja” Hamletet, vagy bármilyen más alakot, tudnia kell, hogy csupán úgy érhet el sikert, ha az emberi kultúra egy bizonyos korszakát a maga valóságában ragadja meg. Téves azt hinnünk, hogy az olvasó vagy a néző érzékei „elöregedtek”, valahol messze maradtak a kortól, esetleg, hogy a néző érzéke sablonokkal terhelt.

Megpróbálom bemutatni, hogyan változik meg a műben az eszmei mondanivaló és maguk a képek is az új felfogás szerint. Példaként a Cseresnyéskerthez nyúlunk. A Taganka Színházban A. Efrosz vitte színre a művet.

Nézetem szerint az előadásba olyan tendenciák kerültek, amelyekhez Csehov egyáltalán nem kívánt eljutni. Ennek ellenére, igazat kell adnunk Csehovnak, amikor más írókkal vitázva azt állította: „az életet a vízlevezető csövek sötétségében és nedvességében figyelik meg”. A Taganka Színház színpadán V. Levental segítségével a fehér-sárga építőanyagból létrehozott temető nagy makettje a Cseresnyéskert gondolatainak jelképévé válik. A hősöket tetőtől talpig fehérbe bújtatták, az embernek szinte a szavannák világát juttatván eszébe. De a néző az előadásban mégsem talál költői szimbólumot, a cselekmény prózai, hétköznapi ritmusban folyik. Mint a közönséges tárgyakkal, úgy bánnak a színészek a műemlékekkel és

a sírkövekkel. A temető — mint az állandó színhely, amelyben élnek és mozognak a hősök — az előadásban nem művészien motivált, a szereplőknek alig van közük hozzá. Gondolom, ez pedig a mesterkéltség következménye. Vannak olyan nézetek is, melyek szerint ez a darab a szellemi kultúra utolsó védőinek a drámája. Ebben viszont erősen kételkedem. A színpadi hősöknek e darabban semmiféle pozitív szerepük nincs. A jellemek széthullanak életképességük tagadása következtében, s úgy látszik, mintha gúnyt űznének saját magukból. S ez nem éppen finom módszerekkel jut kifejezésre: az egy- egy hős frázis-mondatát pantomim jelenet kíséri, s a frázis értelmét aztán vagy tagadják vagy kigúnyolják. Pétya Trofimov és Lopahin dialógusában, amelyben a legnagyobb boldogsághoz vezető emberi útról vitatkoznak, a színész térdre hull és térden kúszik a temető felé.

Lopahin ekkor megkérdi őt:

— Eljössz?

Pétya felel:

— Igen, el.

S "e frázissal ajkán rádől a sírra, s fejét egy üveggel támasztván alá, elalszik.

Amikor Ranyevszkaja Pétyával veszekszik, tőle a következő frázist halljuk: Hogy az ön korában ne legyen valakinek szeretője? Ezt a kérdést még legalább ötször megismétli, s hatodik esetben magára mutat.

Anna megállapítása inkább gúnyos hangnemű, a mondottaknak az ellenkezőjét érthetjük belőle:

— Nagyon új életet kezdünk, mama! — mondja Csub ... színésznő fokozott gúnynyal.

— Az őszi estéken majd olvasgatunk. Sok-sok könyvet. S előttünk feltárul egy új, csodás Világ ... — se szavak után ismét szkeptikusra vált a hangnem.

Ezzel a módszerrel a rendező „túl akarja lépni” az emberi gondolatmenetet, amelyet a darabban az író olyan bonyolultan épített fel. Valószínűleg éppen ezáltal juttatja kifejezésre saját tapasztalatait — ahogyan arról maga A. Efrosz ír a Li- tyeraturnaja Gazetában. Ezek lennének talán azok a változások, amelyeknek köszönhetően a darab gazdagabbá, mélyebbé, egységesebbé, igazabbá lett? A Taganka Színházban bemutatott Cseresznyéskert jelentené a fejlődést? S azok, akik ezzel a felfogással nem értenek egyet, maradiak lennének? Mitévők legyünk? Ha az én véleményemre kíváncsiak, nekem — sze