Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - NAPLÓ - Velehova, Nyina: Arany bambér

mély szerint — Csehov jobban tetszik. A Csehov-szerepek ellenálló ereje olyan nagy, hogy az „átértelmezésükre” tett minden erőszakos kísérlet szétrombolja az összképet.

Az említett „átértelmezés” következménye, hogy a példának felhozott két Cse- hov-darabban parodizált, „lekicsinyített” hősök jelennek meg a színen. A mű mondanivalója pedig valahogyan így fogalmazható meg: az élet zsákutca, temető.

Galina Volcsek vitte színre a Cseresznyéskertet a Szovremennyik színpadán. Ez a rendező lehetővé tette a nézőnek, hogy számos, eddig ismeretlen vonást is meglásson Csehovban. Koncepciója eredeti, kitűnően megvilágítja a darab mondanivalóját és küldetését. Az új gondolatok a belső és külső, azaz a gondolat és a forma egységében és egyensúlyában fejeződnek ki. A darab bonyolultan fokozott. A hősöket a rendező a lét legaktuálisabb kérdései elé állította: drámai mivoltuk abban rejlik, hogy elveszítették az élethez, annak szépségeihez, a jóléthez való alkotó hozzáállásukat, viszont nem hasonlot- tak meg, nem adták föl a harcot, reménytelenül keresik-kutatják az elveszett paradicsomot. Ez a gondolat valamennyi hős sorsát áthatja, mégis mindegyik sors más árnyalatú, bonyolultan árnyalt. Ezek az életük értelmét kereső emberek tévednek, szenvednek a keresés útján, s ezt a rendező a legfinomabb eszközökkel a valóság poetikus gondolataival érzékelteti kitűnően az ideál zenés képben való fel-felvillantásával. Ez a darab a kritikusoktól nem olyan minősítést kapott, amilyet valójában megérdemel, sőt némelyek a rendező szemére vetették, hogy a színpadi képek túlságosan előírtak. Nem értem, miféle előírtságról beszélnek, hiszen e képek dinamikája nagyon is spontán, s a nézőt váratlan fordulatokkal lepi meg. Említést érdemelnek a kosztümök és a díszlet — P. Kirilov és V. Zajcev művészien oldotta meg feladatát. Ranyevszka egészében drámai benyomást kelt, megmutatja, milyen a reménytelen szerelem, melyből elszállt minden éltető erő. Ez a szerelem

— akárcsak a Cseresnyéskert tulajdonosa

— képtelen bárkit is fölvidítani. A hősnő megszemélyesítője, T. Lavrova finoman árnyalt stíluseszközökkel — nem félvén rámutatni Ranyevszka lelki szegénységére, egyéniségének széthullására — világítja meg a lelke mélyén szunnyadó költői hangokat. A két ellenpólus összecsapása drámai: a gyengéd érzések vulgáris kitörésekkel keverednek. Azt a kevés jót, ami Ranyevszkában még megmaradt — az önzetlenségét — T. Lavrova örök, javíthatatlan gyermekbetegségként magyarázza. A művésznő nagyszerű szövetségesre talált

I. Kvasában, Gajev megszemélyesítőjében. S midkét hőst — akik közönséges fogyasztóként fogadják az életet és egyáltalán nem próbálkoznak semmivel — talán éppen a gyermeklelkű tehetetlenségük és védtelenségük menti fel. Valószínűleg valahol itt rejlenek a csehovi hősökkel való együttérzésünk emocionális motívumai. Ezek a hősök semmit sem hagynak maguk után, s mégis mindnyájunk számára felejthetetlenek. Nézzük, hogyan kerül színre a finálé, az a rész, amikor a hősök elhagyják az áruló szimbólumokat. A képen hatalmas ház, amely az egész világegyetemre emlékeztet. „Isten veled, nagyapó!” — e szavakkal ülnek le mindketten a padlóra, mint két gyerek, akikről szüleik megfeledkeztek, s akik maguk belefeledkeztek a játékba. Ha látják és hallják az érzések és gondolatok ezen áttetsző, tiszta és egyben bonyolult játékát a színpadon, megértik, mivel ajándékozza meg a színészt egy ilyen tökéletes művészi alkotás, milyen partitúrát rejteget egy tehetség számára. A váratlan befejezést (habár a jelenetek már rég ismertek mindenki előtt) készíti elő Ranyevszka dialógusa a drámai, lelkileg ösz- szetört, mégis agresszív Lopuhinnal. Ez G. Frolov nagyszerű munkáját dicséri.

Érdekes, hogy az egész cselekményt Ranyevszka és Firsz színre lépése mintegy keretbe foglalja: találkozásuk bevezetője e ház újraéledésének. Búcsúzásukkal pedig mintha megszűnne itt az élet. Ez a gondolat nem hevert az út porában, de nem is mesterkélt. Mindez inkább a Cseresnyéskert újraföltárt terveinek és értelmi asszociációinak a láncreakciója. Mégis félek, hogy a darab nem kerül be az újítások leltárába, ahhoz ugyanis, hogy ott helyet kapjon, túlságosan finom és tiszteletteljes az eredeti műhöz való viszonya.

A paródia — kétélű fegyver. Ironikusan mutatja azt a művet, amelyet „megénekel”. S a néző keserűen veszi tudomásul, hogy a paródia sokszor nemcsak a művet rombolja szét, de a művészi előadásmódokat is. A színművészet, elveszítvén meggyőző erejét, elveszti érzékiségét is, mivel a képeket csupán valamiféle megfontolás alapján hozzák létre. A nézőnek nincs lehetősége az együttérzésre, csupán találgatásokba bocsátkozhat. Nem sodorják őt