Irodalmi Szemle, 1977
1977/9 - NAPLÓ - Velehova, Nyina: Arany bambér
NYINA VELEHOVA Arany bambér Egy bölcs mondta valamikor: mielőtt viszályba bocsátkoznánk, vizsgáljuk meg a viszály okát. Úgy vélem, nekünk is hasonlóképpen kell cselekednünk, mielőtt vitába szállnánk azzal, kell-e, azaz jó-e követni a Moszkvai Művész Színház és a Kis Színpad rendezőinek klasszika-felfogását? Talán hangsúlyoznom sem kell: nem mindenki követendő, aki tehetséges. A művészetben csupán a valódiság és az eredetiség az igazi érték. Ezt bizonyítanunk sem kell. Mostanában azonban különös rendezői módszerek kaptak szárnyra. Az új felfogás szerint a klasszikus műveket színre vivő rendező „legyőzi” a művet. A klasszikus alkotásban ő — a mitológiai Nárciszhoz hasonlóan — csupán önmagát látja. Az előadásban a maga eszméit, tendenciáit, gondolkodásmódját és szubjektív következtetéseit juttatja kifejezésre. így a mű nagymértékben veszít eszmei, gondolati rendszeréből. Arról pedig, hogy a zseniális írók ilyennemű „átalakítása” jó-e vagy sem, érdemes vitázni. Vegyük például M. Zaharov munkáját a moszkvai Komszomol Színházban. Az egyenes beszédet a rendező minden esetben megváltoztatja, helyette előtérbe lépnek a fő jellemvonások, illetve a jellemek kölcsönös viszonya a drámai konfliktusokban, kapcsolatuk a valódi világgal, s végül: a valóság koncepciója. A mű hőse, Nyikolaj Ivanov, mintha csak újból született volna, más gondolatokkal, érzésekkel, más magatartással. Az új rendezői meglátással teremtett Ivanov- nak még a testalkata is különbözik az író által megrajzolt alaktól. Más a temperamentuma, más a származása. E. Leonov — a főhős megszemélyesítője — olyan embert alakít, aki józanul tekint az életre, aki nem enged önmaga ösztöneinek. Nem életunt, s éppen ezért távol áll tőle az öngyilkosság gondolata. A csehovi Ivanov számára a golyó megoldotta mindazt, amire ő maga képtelen volt. A Leonov által alakított Ivanovnak viszont nincsenek problémái, ezért az előadás nem is végződhet öngyilkossággal. Leonov nem egy mindenből és mindenkiből kiábrándult embert személyesít meg, sőt, inkább egy valaki által megtévesztet- tet, félrevezetettet. Az a valaki megakadályozza őt abban, hogy Hamletié váljon, s ezért aztán nem is akar azzá válni. Leonov őszintén haragszik, és mi szinte halljuk gondolatait: Vajon helyes-e Hamletként élni, azaz olyan emberként, aki gondolkodásával szeretné leküzdeni az élet hibáit? Szükséges-e hőstettet végrehajtani? Kétségtelen, hogy ezek szónoki kérdések. De miért kell a nézőket egy kapituláló hőssel való együttérzésre fölszólítani? S miért kell úgy magyarázni kapitulációját, mint „lelkiismeretének megszólalását”? Úgy gondolom, hogy a rendező nem véletlenül iktatta ki a végzetes lövést. £s nemcsak a lövés maradt el, amely így vagy úgy ráutalt Ivanov „beteg” lelkiismeretére, de ezáltal a haldokló Szárrával szembeni embertelen magatartása is enyhült. Persze: a Szárrával szembeni magatartást is megmagyarázza az új felfogás. Szárra maga is hibás, s Ivanovnak nem könnyű egy ilyen hisztérikus nőszemély- lyel élnie, ezért menekül mellőle, s keres vigaszt Szásánál. De — amint az a darabból kitűnik — Szásából sem válik ideális partner. A színműben a való élet koncepcióját illetően minimális konkrétummal találkozunk. Homályos itt minden: hol és miért fejeződik be az ártatlan mártírnak a furcsa kigúnyolása? És homályos a lényeg is, Ivanov elpártolásának oka, ami ma épp annyira érdekes, mint a mű születésének korában. S itt érkeztem el a lényeghez. Nagyon sokat foglalkozunk a rendező jogaival és a klasszikus „kötelességeivel”. Viszont nem vesszük figyelembe az egyik nagyon fontos tényezőt, az irodalom és az olvasó kapcsolatát. A szép iránti érzékenységen alapszik
