Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Veres Jánossal)

amatőr képzőművészeink részére. De ide tartozik az emléktáblák kérdése is. Győry Dezső például itt született Rimaszombatban, vitathatatlanul ő a szlovenszkói magyar költők legnagyobbika, de máig sincs emléktáblája. És szó sincs arról, hogy valamikor lesz-e? Hozzávenném még a hagyomány föltámasztásához és a hagyományőrzéshez a már említett honismeretet és helytörténetet is. Mivel valóban nem a legegészségesebb jelenség szellemi életünkben az úgyszólván kizárólag irodalomcentrikus fölfogás, nagyon fontos szerepe lenne e kettőnek is. Szombathy Viktor nemrég elküldte nekem a magyarországi Honismeret két számát. Nálunk talán nem lenne meg a helye egy hasonló jellegű honismereti szemlének vagy a Madách Könyvkiadó esetleges honismereti füzeteinek? De sajnos, mi még a meglévő lehetőségeinkkel sem tudunk élni. Van például egy olyan nagyszerű könyvünk, mint a Dubáé, a Vajúdó parasztvilág, ami már három éve megjelent, de máig sem tudok arról hogy kötelezővé tennénk az olvasását a középiskolásaink részére. Pedig lényeges dolgokat mond el ez a könyv a történelmi közülmúltunkról, melyről a fiatalok alig-alig tudnak valamit, s ha igen, akkor sem ennyire hiteles forrásból. Ez a könyv szinte kiáltva kínálja magát erre.

# Véleményed szerint hogyan beszélünk magyarul, mi, szlovákiai magyarok?

— Egyre rosszabbul. Mostanában sokat foglalkoztat nyelvünk állapota, a nyelv tisz tasága és gazdagításának lehetőségei, a keveréknyelv kérdése. Ez utóbbi jelenséget tartom a legveszélyesebbnek és a legfigyelmeztetőbbnek. A köznyelvben már nagyon sokan keverik a magyart a szlovákkal, még értelmiségiek beszédében is föl-fölbukkan- nak szlovák szavak... Szlovákul természetesen mindenkinek meg kell tanulnia nálunk, mindenkinek a saját érdeke kívánja meg, hogy elfogadható szinten tudjon és beszéljen szlovákul. De az anyanyelvet is szüntelenül ápolni kell. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a tájszólásról mondjunk le. Sőt. Nagyon szeretem a különféle tájszólásokat, mert új színeket és új ízeket hozhatnak a nyelvbe. Már Csokonai is értékes tőkének tekintette a tájszavakat. S a magyar nyelvet a nyelvjárásokkal együtt osztatlan egésznek fogta föl. Tőzsér használja például az egyik versében azt a szót, hogy „helyhész- kedik”. Nagyon szép. Nem ugyanz a jelentése, mint ami a fészkelődiknek, hanem egészen pontosan az, hogy helyhészkedik. Ez csak egyetlen példa. A lényege az egésznek, hogy a szlovákiai magyar ember tanuljon meg jól szlovákul, de tanuljon meg szépen, helyesen magyarul is. Az anyanyelvét ne adja föl, s keveréknyelven se beszéljen senki! Sajnos, vidéki pedagógusaink, kultúrmunkásaink és a nyelvészet iránti érdeklődő emberek, források híján nem tudnak a nyelvészeti kérdésekben kellően tájékozódni. Rendszeresen tudtukra kellene adni, hol szerezhetik be az ilyen jellegű kiadványokat.

@ Az első közlésed körülményeire való visszaemlékezésedből kimásoltam egy részt: „Barátjává jogadott Ján Smrek és Győry Dezső, megismerkedhettem és kellemes órákat tölthettem Dienes Andrással és Czine Mihállyal, vendégül láthattam szegény jó Váci Miskát, és testi-lelki jóbarátomnak tudhatom Bredár Gyula prágai nyelvészt. Beszélgethettem Bartók özvegyével és ma is ia vállamon érzem Szabó Gyula festőművész kezének szorítását. A pozsonyi kollégákat nem nevezem meg, nehogy rangsorolásnak tűnjék a névsor. S mögöttük ott látom a névtelen barátok és kenyeres pajtások táborát. Nekem ez busás jutalom azért, amit az irodalom berkeiben eddig tenni tudtam. Poharaz- tam neves színészekkel és képzőművészekkel, írtak rólam az Alföldben és az ukrán író- szövetség lapjában. Voltam kétnyelvű szónok Balatonfüreden a HaSek-emléktábla avatási ünnepségén, s kaptam virágot gyönyörű gömöri és nógrádi lányoktól író-olvasó találkozókon. Jártam Trencsén várában és a mohácsi csatatéren, álltam Petőfi szülőházának küszöbén és Lőcse főterén, felnézhettem Prostéjovban Wolker szobrára és beülhettem az Előhegyen Babits karszékébe, voltam délibábot keresni a Hortobágyon és betértem Alsókubinba a Hviezdoslav-házba. A kórágyon töltött nehéz hónapokban álmodni sem mertem volna ilyesmikről. Riporterként sokszor gázoltam falvak bokáig érő sarában, s ültem egy asztalnál kérges kezű emberekkel, akik olyan tudományt, képesítést adtak »amilyet nem adhat egyetem«.” A hosszú idézet mozgalmas, értelmes életről tanúskodik. És egyfajta belső megnyugvás, elégedettség is lappang mögötte. Hogy summáznád most életed 'eddigi negyvenhét évét?

— Ha azt nézzük, hogy milyen nagybeteg voltam és mennyi ideig, akkor mindenképp elégedettnek kell lennem. Sok ember szeret és sok embert szeretek, céhbelit és céhen kívülit — haragosom csak elvétve akad, ha akad egyáltalán. Akik mégis