Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Veres Jánossal)

Déry Tibor is folyton elájult a börtöncellában. Az én esetem ennek épp a fordítottja. Kint az utcán, tágas térségekben, ha egyedül vagyok, akkor tör rám ez a szorongásos állapot. Sokáig pokoli helyzetben voltam, de mára már valamivel jobban vagyok. Eddig csak az orvosok mondogatták, s én meggyőződés nélkül bólogattam a szavukra, de ma már magam is hiszem, hogy egyszer meg fogok gyógyulni. :■

# Nem kívánkoztál el soha a szülőföldedről, mondjuk Pozsonyba vagy egy más, pezs gőbb kulturális központba?

— Dehogynem. Legénykoromban háromszor is fölmehettem volna Pozsonyba. Először az Oj Szónál lett volna helyem, aztán a Hétnél, s hívtak a rádióhoz is. De mindig visszariadtam a lehetőségtől. Hogy mi lehet ennek az oka? A magyarázatért régebbi korokba kell visszanyúlnom. A nagyapámon kívül, aki egy Nagyszőllős melletti szegény faluból került Gömörbe, mindegyik ismert ősöm, rokonom itt élte le az életét. Otthonról lehetőleg nem kimozdulni — valószínűleg őseimnek ez az életelve határozta meg a döntésemet. Aztán — egész életemben — örökké féltem. Most is félek, a betegségem tői függetlenül is. Mások bizonyára sokkal könnyebben viselik el azokat a dolgokat, amelyektől én nagyon félek. Félek például a háborútól. Félek például attól, hogy olyan helyzetbe kerülök, hogy éhenhalok. Félek attól, hogy a buta, gonosz és lusta emberek tönkretesznek, illetve meghiúsítanak sok olyan eredményt, amit a jók, okosak és szorgalmasak létrehoztak vagy létre akarnak hozni. Nyilván ezt is, ezt a félelmet is az őseimtől örököltem. Állandó bizonytalanságban, örökös szorongásban, örökös készenlétben élhettek ők is. Nagyapám például még Ferenc József császársága idején cseperedett fel, majd aztán jöttek életében a háborúk, az első köztársaság, a Horthy- rezsim, később a jogfosztottság évei, amikor csak egy hajszálon múlott, hogy nem telepítették ki őt is. Hogy erre ne kerüljön sor, ukránnak kellett vallania magát. Képzeld csak, előszedte a keresztlevelét, amely kétnyelvű veit. Magyar és ukrán. 1879-ben született, s akkor abban a Nagyszőllős melletti egyházi anyakönyvi hivatalban kétnyelvű nyomtatványok voltak. De itt van az apám sorsa is, aki eleinte alig tudta meg keresni a betevő falatját, 1938 után és a a háború alatt meg örökké katonának hurcolták el, s mi retteghettünk érte. Olyan ember vagyok tehát, aki fél. Nemrég olvastam valahol Tompa Mihályról, hogy „azok közé az emberek közé tartozott, akik baj nélikül is visszásnak érzik az életet, s folyvást védekező állásból néznek a sors szemébe." Valahogy így vagyok én is. Mintha emberi sorsunkban és mivoltunkban mi ketten rokonok lennénk.

A lakószoba ablakából a városra látni, s a képet az égbe felszökő templomtorony s mellette egy óriásdaru szeli ketté. Veres János dolgozószobája a lakás másik oldalán a Rimára néz, s a folyó túlpartján lévő Tamásfalvára. A szobában egyébként meglepően kevés helyet, alig háromnegyed falat foglalnak el a könyvek. (Ezeknek az írói Veres János „társbérlői” — „nem túl népes, de válogatott csapat”, ahogy ő maga mondja egyhelyütt.) De a szoba mégsem üres. Az egyik képről Ady néz rám nagy szemével, a másikban Bácskái Béla gömöri tájképét ismerem föl, a falakon egy hollókői népművész sztrapacskaszaggatója, kolomp, zablavas, emitt dereski fazekasok korsói, agyagpoharai, köcsögei, amott Igó Aladár, hanvai fafaragó egyik szép szobra, a könyvesszekrényen egy lapos kő Fábry Zoltán stószi sírja mellől meg egy rozsdás szög Győry Dezső lebontott szülőházából.

— Ennyi maradt belőle — mondja elrévülve a költő.

# Manapság sok szó esik az európaiság és a provincializmus problémájáról...

— Szilágyi Domonkossal értek egyet, aki azt követelte, hogy az irodalom egyszerre legyen európai és csíkszentjehovai is. Ehhez nem kell kommentár, elég egy példa: nemrég írta valaki Simon Istvánról, hogy világjáró ember volt, de senkit olyan hűség nem kötött a szülőföldjéhez, mint őt. A provincializmust egyébként — erre már céloztam az Irodalmi Szemle hasábjain — nem szabad vulgárisán értelmezni. Ha ezt tennénk, akkor például Bezručra, Lysohorskýra, vagy mondjuk a legjobb baszk és szárd költőkre, de még talán Tamási Áronra is rásüthetnénk a provincializmus bélyegét.

# Mit jelent számodra emberként is, íróként is szlovákiai magyarnak lenni?

— Szerintem, s jómagam is így élek, a csehszlovákiai magyar írónak, különösen ha vidéken él, nem elég csak írnia, hanem a kultúréletben és a népművelésben is tévé