Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Veres Jánossal)

nyúan nehéz volt, aztán fokozatosan könnyebb lett, s mire hetedikbe Jártam, úgy-ahogy már szlovákul is megtanultam, mivel aránylag jó nyelvérzékem volt. Igaz, csak hármasokkal csúsztam át, de örültem már annak is, hogy egyáltalán sikerült. Nyolcadik osztályba menteim volna, amikor negyvenkilenc nyarán súlyosan megbetegedtem.

1949 és 1957 között aztán javarészt, többször a halál közvetlen közelében, kórházakban és szanatóriumokban telik el Veres János élete. Tüdőbaja csak nagyon lassan enyhül. Közben, ha állapota engedi, haza-hazajárogat. 1955-ben például majdnem egész évben otthon van. Ekkor írja a Fáklyában megjelent riportjait. De amikor 1957-ben véglegesen hazaengedik, a főiskolai tanulmányairól már szó sem lehetett. Pedagógus szeretett volna lenni, de mégcsak álmodni sem álmodhatott róla. Csak könnyű munkára volt alkalmas. így lett alacsony fizetésű szanitéc a helybeli kórházban. Később a járási népművelési központba került előadónak, ahol újabb betegségéig, 1970-ig dolgozott. A tüdeje közben rendbejött, elmeszesedett. Lám, most is erősen dohányzik...

® A tátrai szanatóriumokban épp elég időt töltöttél ahhoz, hogy második otthonoddá válhassanak.

— Igen, a Tátra valóban a második otthonommá vált. Az ötvenes években még nem volt ennyire forgalmas hely, mint ma; a cseheken, szlovákokon és szlovákiai magyarokon kívül alig jártak oda más turisták. Inkább egyfajta romantikus hangulata volt az egész vidéknek. Kényszerű ottlétem szerelmek és barátságok szövődésére adott alkalmat. Ott ismertem meg például Fábryt is, vagy Knobloch cseh szobrászt, Koreň Braňo pozsonyi szlovák színészt, Bálint Janót, a pozsonyi rádió osztályvezetőjét, Sásdi Sándor budapesti írót. Persze, a haverok többsége magyar volt. Csallóköztől Kassáig az egész délvidékről sokan összejöttek ott magyarok, lányok, fiúk vegyesen. Volt köztük munkás és volt régi kommunista, akinek az egész családját kiirtották a németek, s volt, akinek a lágerben kapott súlyos tüdőbaját kezelték. Mindegyiküknek köszönhetek valamit. Knoblochtól is, Bálint Janótól is, szlovákoktól, magyaroktól és csehektől is igyekeztem tanulni. Shakespeare tragédiáit például itt olvastam legelőször, csehül, s csak Jóval később magyarul... Nagyon érdekes és vegyes összetételű kis közösségben éltem én a Tátrában. Akárcsak Tornaiján. Persze, a táj is lenyűgöző volt. Amikor hazakerültem a mindennapi gondok közé, megvallom, sokszor visszavágyódtam a Tátrába. Nehéz volt hozzászokni a „civil” élethez.

# A hatvanas években tudomásom szerint nagy részt vállaltál magadra Rimaszombat kulturális életében.

— Valószínűleg ebben az időszakban kereshetők a második betegségem gyökerei is. De kezdjük az elején. Mács Zoltánnal és Horváth Júliával még 1962-ben megszerveztünk egy irodalmi színpadot. A hatvanas évek közepén a Fáklya együttese a legjobbak közé tartozott. Hét-nyolc évi dolgoztunk a csoporttal, ami bizony sok időt, erőt és energiát rabolt el mindhármunktól. Persze, a tüdőm miatt engem viselt meg a legjobban ez az egész. De szerettük ezt a munkát, s egy-egy próba után az ember másnapra már el is felejtette azt a sok bosszúságot, amit néhányan okoztak azzal, hogy folyton akadályokat gördítettek elénk. A mozgalom akkor még a legelején tartott, sokan el sem képzelhették, hogy valójában mire is jók az irodalmi színpadok. Nem túlzók, ha azt mondom, hogy minden apró gombostűért külön meg kellett küzdenünk. Ráadásul még a Tompa-klubbot is megszerveztem. Kérlek, úgy fogalmazd majd meg ezt, hogy ne tűnjék dicsekvésnek, de a klub létében valóban nagy részem van, s erre „joggal vagyok szerény”. Közben hivatásos népművelő is lettem. Végre saját íróasztalhoz jutottam és aránylag tűrhető fizetést, havi ezerkétszáz koronát kaptam tisztán. Úgy éreztem hát, hogy végre-valahára révbe jutottam. Igen ám, de Itt is jóval több munkát végeztem annál, mint ami szorosan a munkakörömbe tartozott. Az írásra, műfordításra alig jutott időm. Ezek az esztendők e tekintetben a legmeddőbb éveim voltak. És rákaptam az ivásra is, mert alkalomban aztán nem volt hiány. Persze, azt írd meg, hogy ne tekintsenek idült alkoholistának, de tény, hogy sokat ittam akkoriban. Ez a sokirányú és idegfeszítő munka meg az ivás lényegében odáig vezetett, hogy teljesen kimerült a szerkezetem és az idegrendszerem. Egy napon, munkába menet, elájultam az utcán. Majd dolgoztam néhány hetet, aztán megismétlődött. Később kiderült, hogy a neurózisnak egy súlyos, a fóbiák csoportjába tartozó válfaja az, amiben szenvedek. Vannak, akik szűk, zárt helyiségben elájulnak a rájuk törő szorongástól. Olvastam például, hogy