Irodalmi Szemle, 1977
1977/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Veres Jánossal)
a gyerekkel röviden megbeszéljük a látottakat, majd lefekszünk és én olvasni kezdek. És ezzel bezárult a kör, visszatértünk az estéli olvasáshoz... 9 Ha jól tudom, Itt születtél Rimaszombatban ... — Nem, én Tornaiján születtem. Néha tévesen írják. Tízéves voltam, amikor beköltöztünk Rimaszombatba, de még ezután is nagyon gyakran visszajártam a nagyszülőimhez. Nagyon jelentős helye van Tornaijának az én életemben, a legtöbbet attól a várostól kaptam. Diákkoromban minden vakációmat ott töltöttem. Odavalósiak voltak a haverjaim, s a legszebbek ott voltak a lányok. Oda fűz az első komoly szerelem is... Tornaiján érdekes módon nagyon sok minden összetalálkozott. Hogy megérts, kicsit messzebbről kezdem. Tudnod kell, hogy egészen a századelőig egy közönséges falucska volt. Fejlődésnek akkor indult, amikor a múlt század hetvenes éveiben megépítették a Tornaiját is érintő vasútvonalat. Ráadásul három fontos országút is találkozik ott: a bánrévei, a rozsnyói és a rimaszombati, s így lassacskán, majd az első köztársaságban nagyobb iramban, várossá kezdett cseperedni. A születésem évében, 1930-ban már kisebb mezővárosnak minősült, amely egy részében még megőrizte a falusi jelleget is. Például az Alvég. Gyermekkoromban szinte naponta megfordultam az Alvégen anyai ági rokonaimnál, s a városnak ez a része a falut jelentette nekem: a kastélyt, a cselédlakásokat, a módosabb és a kevésbé módos parasztok portáit, a kovácsműhelyt, s benne Tyu- kodi bácsit, a furfangos palóc kovácsmestert, aztán a gulyát, a csordát, az állatokat, a lóistállót, a nyarankénti kóborlásokat a búzaföldeken, az aratókat. Nagyapám, amikor feleségül vette a nagyanyámat, vasutas volt, s az állomás közelében laktak. Anyám meg egy Rimaszombatból Tornaijára került szegény fogtechnikus-segédhez ment férjhez, s együtt laktak a nagyanyámékkal. Az állomás közelsége aztán újabb fontos élményekkel gazdagított. Adta a vonatokat, a búgó telefonvezetékeket a sínek mentén, az árokpartot, ahol keserűlapu, porcfű és papsajt nőtt, kecskék legeltek, adta a pályamunkásokat, a málházókat, a szegény, toprongyos vasutasokat. A síneken túl meg a fatelepet és a proletárlakásokat. Benn a városban viszont a módos polgárok családi házai fogadtak, rendezett udvaraikkal, ápolt kertjeikkel. Mert ekkorra már kialakult itt egy iparos-, kereskedő- és hivatalnokréteg is, s egy részük jócskán megtollasodott. Valahogy aztán ez a sokszínű, változatos és óriási ellentétekre épülő világ nevelt engem emberré, s alakította ki az észjárásomat. De szólnom kell még egy fontos dologról: a történelemről. Tornaija mellett, a Sajó-parti réten verte meg például Dembinszky Schlick tábornok császári seregét. A szomszédos Sajógömör meg a honfoglaló kabarok egyik fő fészke volt. Királyi mellett a Kér nemzetség egy ága telepedett le. Sajógömörhöz fűződik a Mátyás-legenda is. Aztán ott van a közelben Hanva, a hasonnevű nemzetség székhelye, s ugyanitt és Bejében Tompa Mihály emléke is . .. Egyszóval, Tornaiján valahogy a történelem is körülöttem volt. 9 A gimnáziumi éveid viszont, amint arról egyik írásodban is szólsz, már Rimaszombathoz kötnek... — A négy elemi után Tornaijáról a rozsnyói gimnáziumba kerültem, de közben apámnak sikerült munkához jutnia Rimaszombatban, s így a második, harmadik és negyedik gimnáziumot már itt végeztem Rimaszombatban, ahol Tompa Mihály, Blaiha Lujza, Ferenczy István, Hatvani István, Karikás Frigyes emléke — egyszóval hagyományokban gazdag légkör fogadott. Aztán jött a háború. Az ötödik osztályt már nem járhattuk végig, mert a várost elérte a front... A Horthy-rendszer idején apám szinte állandóan katona volt. Ez idő alatt a nagyszüleim segítettek bennünket, a frontot is náluk vészeltük át Tornaiján. Negyvenöt tavaszán Rimaszombatban újra megnyílt a magyar gimnázium, hát hazajöttünk, hogy tanulhassak tovább. Nemsokára megjött apám is. De egy- szercsak bezárták a magyar iskolákat, és válaszút elé kerültem. Az osztálytársaim nagyrésze Magyarországra ment tanulni. Szlovákul akkor még nem tudtam, csak nagyon keveset, azt is siralmasan. Közben az egyik volt rimaszombati tanárom, Káli Nagy István Sárospatakra került, s üzengetett értem — hívott engem is a régi diákvárosba. De a szüleim nem engedtek. Egyke voltam és féltek elengedni az idegenbe, a bizonyta lanságba. Így aztán nem maradt más, ha továbbra is tanulni akartam, csak a szlovák iskola. A fontolgatással persze egy évet elmulasztottam, s mire végre beiratkoztam volna a szlovák gimnáziumba, megbetegedtem. Ezzel ismét veszítettem egy évet. Az ötödik gimnáziumot tehát valójában két év késéssel kezdhettem el. Az első év iszo
