Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom

A hat kritika közül számunkra föltétlenül a Forbáthról írott a legizgalmasabb. Forbáthot a két világháború közti magyarországi kritika nem kényeztette el; Illyés Írásán kívül csak Hevesy Ivánéról tudunk, amely szintén a Nyugat ban látott napvilágot. Forbáth a haláláig büszkén és szeretettel emlegette Illyés méltatását és egy olyan levelét is, amelyben őt a kor 5 legjobb magyar költője közé sorolta. A levélben — melyet Csanda Sándor a Hidak sorsa című könyvében idéz — Illyés minősítése így hangzik: „Nekem, ha öt magyar költőt kellett bárhol is említenem, az öt legelsőt, aki most itt él, te jutottál először eszembe.”

Illyés kritikájában is vannak hasonlóan elismerő és kiemelő gesztusok. A Favágók című kötetet — melyről a kritika szól — „a fiatal magyar líra egyik legfigyelemre méltóbb alkotásának” tartja, és Forbáthnak a korabeli költészet sablonjától markánsan elütő költői egyéniségét erőteljes vonásokkal és szépítés nélkül rajzolja meg: „Végre egy kemény költői temperamentum a maga nyers egyéniségével, darabos őszinteségével, emelkedéseivel és gyakoribb zuhanásaival; megragadó értékeivel és sereg hibájával, de amely hibákat is figyelemreméltóvá tesz az, hogy költő hibái, csak költő, az inspirációnak magát teljesen, tán könnyelműen átadó követhette el őket... Forbáth Imre nem ír szép verseket, szépeket vagy jókat abban az értelemben, ahogy azt a mai, mit tagadjuk, még mindig dekadens vagy legalábbis meghaladott esztétikai törvények szerint igazodó kor értelmezi. De az örök érvényű költészet szempontjából sem. Darabosak ezek a versek, formátlanok, gyakran kérkedően modorosak, szerkezetlenek... Nincs hazája ennek a költészetnek, nem tartozik semmi közösségbe, annyira egocentrikus, hogy magában sem fér meg: a költő bizalmatlan mindennel szemben, saját érzéseivel szemben is, önmagát emészti. — De éppen ez a korlátlanság teszi lehetővé, hogy megismerjük benne az igazi költőt. A pongyolaság közvetlenséggé válik, a szerkezetlenség, a szabad asszociációk sora eleven lelket leplez le. Szándékos faragatlanságát, amely nemegyszer az ízléstelenség határáig kemény, állásfoglalásnak, feleletnek vehetjük a mai kor hangzavarára. Fantáziája szabad csapongásában gyorsan lezárja azokat a helyeket, ahol a kor sok fonáksága a legriasztóbban kiütközik; helyenként, úgy látszik, mintha még ezeken is túl akarna szállni a szürrealizmus önkényes birodalmába, de az utolsó pillanatban mindig visszafordul a valósághoz ... Tekintete alatt a valóságról lefoszlik minden vigasztaló fátyol, hiedelem: kegyetlenül puszta és érdes világban áll az imaginációk szférájából visszatért költő. S ahogy egykor álmait követte, oly fanatikusan figyeli most mindazt, ami körülveszi. Objektivitása megdöbbentő. A valóságnak adja át magát minden fenntartás nélkül, a rendszertelen világ jelenségeire reagálva hű képet ad a mai világról. — Forbáth Imre aktuális költő a szó nemes értelmében. Első gondja nem a szépség, hanem az őszinteség. Rendesen a csendes, halk szavú költőkre használjuk azt a -kifejezést, hogy »érezzük a szívüket«. A tiltakozó, a forradalmi költőknek inkább csak a hangjukat érezzük. De ennek a hangos, átkozódó költőnek tolongó szavaiból kihalljuk szíve meggyorsult, majd elakadó dobogását, minél jobban szitkozódik, annál jobban. Minél jobban tiltakozik sorsa és a költészet ellen, annál jobban érezzük költői erejét.” [Nyugat, 1930. évf. II. k. 367. o.)

A további öt kritika közül a Bartáról, Mécsről és Egriről írottak emelkednek ki. Ezek igényes elemző írások, míg a Sáfáryról és Morvayról készített recenziók csak gyorsan rögzített impresszionista skiccek.

Az emigráns Barta Pozsonyban kiadott regényét [A sötét ujj, 1928) — melyet többek között Fábry Zoltán és Zelk Zoltán méltattak [a Korunkban és a Munkában) — Illyés nagyra értékelte és — Fábryhoz hasonlóan — úttörő magyar szocialista parasztregénynek nevezte. „Alig tudunk valamit arról, ho