Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: Fábry Zoltán kapcsolata Földes Sándorral

A harmincas években már több cikkében bírálta Földest, pl. Erdőházi Hugó komáromi tanár-költő 1931-ben megjelent Térkép című verskötetéhez írt előszaváért. Ekkor joggal veti Földes szemére, hogy az osztályellentétek helyett a generációs ellentéteiket hangsúlyozza, s a húszéveseket akarja szembeállítani az idősebbekkel. Igaz, Földes konkréten nem szól Erdőházi verseiről, sőt az előszó végén saját verséből idéz mintegy példaként a fiataloknak: „Harcot! harcot, növő barátaink! ti még versenyezhettek a széllel és a villámok zegzugain nevettek, mert előttetek egyenes minden út.” (d. m. 6.) Fábry kritikájára Földes már a polgári kormánypárti Magyar Űjság munkatársaként 1933 novemberében levélben válaszol: „És itt egy cikket írni annyi, mint keresztrejtvényt fabrikálni. Ez tehát az én »polgári, baloldali irodalmamé Köszönöm az új jelzőt, emlékszem még az Útban megjelentekre is (ez Csiíka Zolátn lapja volt — Cs. S.). Csakhogy F. Z.-nek már tudnia illenék, hogy az írónak elsőrangú munkája a tapasztalás és gondolkodás, és nem fontos, hogy folyton ordítson, mint egy kikiáltó, vagy hogy gondolkodás nélkül firkáljon és ezzel zavart keltsen. Én azonban főleg fejjel dolgozom és nem törődöm azzal, hogy nem hallanak és elfelejtenek... Az már kevésbé kedves, hogy F. Z. olyan rossz szerkesztő és oly rossz politikus, hogy a zavaros fejűeket és a cél hitetlen szajkóit saját maga körül sem látja meg, s néha még árt is, amikor használni akar. Én a dogmatikus bóohereket és az éretlen nagyképűeket utálom. Ehhez jogom van, mert valamennyit rég megelőztem meggyőződésben és munkában. Erről talán F. Z. is tud. Én, fiam, az vagyok, aki voltam, legfeljebb többet tudok, mint azelőtt.”

Fábry némi ultraradikális merevséggel, de lényegében joggal állította, hogy Földes ekkoriban már a megalkuvás útjára tért, s baráti gesztusból, belső meggyőződés nélikül propagálja mind Erdőházi, mind Vozári Dezső verseit. „Ma a lírát Szlovenszkón Vozári Dezső jelenti. És aki ezt a legelismerőbben szuggerálja a köztudatba, az — Földes Sándor. A költők összefognak és egymás hangszerét dicsérik. A valahai céltudatos forradalmár ezzel a tettével a dekadens költő nihilizmusának állít ki erkölcsi menlevelet és illetőségi bizonyítványt. A másult szlovenszkói szellemiséget egyedül ebből a szimptomatikus kézfogásból is meg lehet ítélni.” (Korunk, 1935. 792. o.)

Egyébként Földes nem fordított hátat a kommunista mozgalomnak sem. A harmincas évek végén Ács Pál néven ír a Magyar Napba, 1938-ig Fábryval való kapcsolata sem szakad meg. Együtt említik őket a Sarló kongresszusának irodalmi beszámolójában is. A felszabadulás után a stószi író újból előszeretettel idézgette egykori kommunista mintaképét. 1946 februárjában levélben írja neki: „Mi vagyunk az örök számonkérők, mi vagyunk az egészet tudók és nem részletreflektorozók. A mi törvényeink nem rész- letszofizmák, de egész emberséget követelők és betöltők. Rettenetes hatalom vagyunk a mi elhagyatottságunkban, a mi némaságunkban.”

Fábry Zoltánnak Földes Sándorral való kapcsolata fontosabb bármely más íróval való baráti viszonyánál. Együtt fejlődtek az expresszionizmuból az egyre határozottabb szocialista eszmeiségig. Amint a Munkás bibliográfiájából látjuk, a húszas évek második felében csupán ők ketten voltak kommunista írók. A jelentősebb írók közül csak Forbáth Imre csatlakozott hozzájuk az évtized fordulóján.