Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - ÉLŐ MÚLT - Varga Imre: Ady Endre és a mimusok

a dal írásban terjed, nem is lehet másként. Tevékenységünket mindegyre fejlesztenünk kell, pontosítanunk szakadatlanul a vállalt munkát (nem a pontosság szükségszerű, hanem a pontatlanság megengedhetetlen!), s ehhez nem elég a bensőből kapnunk példát (az önmagát olvasó költő!): jó és rossz mintát másoktól tanulunk. A költőre is rávall olvasási módja. Olvashat valaki akár Ady Endrét vagy József Attillát is giccsesen. Akár a tévékészülék előtt gubbasztó egyszeri asszony, ő is eredeti összefüggéseikből kiragadva, legfontosabb funkciójukat nem figyelve éli át a részeket. Látja a formát, de nem jut el hozzá az a magatartás, ami ebben a formában megvalósul. Nem érti a tartalom és megformálás szükségszerű összefüggéseit: olvasóként tehát nem szabad: a lényeg helyett esetlegességek után kapkod. A dilettánsok tehát e vázlat nyitósoraiban alapfokként értelmezett (minősített) érzelmi iskoláig jutnak el. De csak -lg! Szemlélőként viselkednek, hiszen alkatuk, adottságaik, ismereteik stb. nem engedik hogy résztvevőkké váljanak. Ha a dilettáns verset ir, a keze alól kikerülő szöveg is tudat előtti (vagy tudat utáni — bocsánat a szójátékért), állapotot mutat. A versírásnak ez az alkat nem válik résztvevőjévé, megmarad a részjelenségeket kapcsolatuk nélkül látó élvezőnek. Boldog szemlélőnek Megmutatkozó érzelmei alig többek érzelgősségnél vagy nagy egyéniségek indulatainak majmolásánál. Petőfi sorai falvédőre hímezve — giccsesek. A slá- gerosított Mozart is az.

Az irodalom nem ragaszkodhat csak önmagához mint világhoz. A próza, vers, kép, szimfónia: megnyilvánulási forma. S a téma és mondanivaló teszi egyszerivé. Az átélt (és megjelenített) tartalom.

A tudatos költő, persze, szolgálatába állítja a poétikát is. Igaz, nem csontvázat fog szekerébe, mint a csak elméletekkel élők, a tartalomról megfeledkező formakutatók. S nem is a ló eszméjét (ideáját) szerszámozza föl, mint a tartalmi mondanivalót formából kivetkőztető versmagyarázók. (Ez az emberfajta kérdezi tüstént: Miről is szól ez a vers? Arról.) A tudatos költő ismeri helyét és célját is tudja. Ám a tudatosság csakhamar veszélybe kerülne öntudat nélkül. A múltismeret és a most szerkezetének ismerete jelenti a folytonosságot. A múlt kötelez, de nem a múltra, hanem a múlttá és jövővé váló g'elenre. Ismétlem: a folytonosságra.

A két világháború közti csehszlovákiai magyar költészet számottevő része tudatosság nélküli versekből áll. (Kazalnyi verseskönyv, gyűjtemények, válogatások, antológiák ismeretében mondom.) A történelmi anyag így legföljebb formai spekulációkra volt alkalom, korszerűtlen magatartásmodellek lírai megjelenítésére. E versek többsége tehát érzelgős, szépelgő és a verstani szempontok elhanyagolása folytán: rossz. Költőinket megrendítette ugyan az államfordulat, de emberi bőrükből nem tudtak kibújni. „Bőrükből”, azaz magatartásukból. A szalonköltő megmaradt annak, aki volt, s ha nem maradhatott, legföljebb a szalonok eltűntén kesergett. A helyzet megváltozása legalább hű krónikássá tehette volna őket: tudósíthattak volna egy népcsoport idegen államba való kerülésének érzelmi reakcióiról. Igaz is, tudósítottak, csakhogy távlat nélkül: irredenta módon. Annyi követhetetlen eszmény aligha volt még a történelemben, mint a húszas évek szlovenszkói magyar költészetében. A nemzetiségi élet még nem vált eleven gyakorlattá (s még hosszú ideig azután sem válhatott azzá), nem összpontosulhatott létté. A politika és költészet kimerült az érzelmi reakciókban. S ezért nem a tervek és célok ideje járt e földdarabon akkoriban. (S ha mégis, az idejétmúlt terveké és a múltba irányuló céloké.) Politikai cselekvés híján jobbára csak a várakozás, reménykedés, ábrándok fogalmazódtak meg. S ezek mind a lírai műfaj ismérvei. Nem véletlen, hogy a költő hangja hallatszik először s csak jóval később a prózaíróké, kritikusoké. „Politikai cselekvés híján” — írtam néhány mondattal előbb; de hiszen az el