Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - KRITIKA - Bagin, Albin: A legújabb szlovák költészet útkeresése és küzdelmei

fokú Jelentésbeli töltését jelzi, ami egyszer prózaiság, másszor spekuláció formáját öltve végeredményben a közlés értékének és ezzel a versek hatásosságának csökkenéséhez vezet. A szerzőnek mindenekelőtt mondandója „sűrűségének” fokozásán kellene munkálkodnia. Ugyanakkor értékelnünk kell vállalkozókedvét nagyobb költői kompozícióknak lírai (reflexív), nem pedig epikus eszközökkel történő megalkotásában. A további költői fejlődés Stilicha esetében ezért lesz kétségkívül érdekes.

Milan Richter második verseskötete (Korbáče — Korbácsok, 1975) bemutatkozó Večerné zrkadlá (Esti tükrök, 1973) című kötetére épült, de szerzője új alkotásbeli kérdések megoldását is megkíséreli. A második kötetéhez vezető fejlődésről így ír: „A meghittség világa vonzott. Fokozatosan tisztáztam belső énemet és valóssá tétele után kezdtem osztályrészem meghatározásához a közös történésben ... A második kötetben annak irányában haladtam, hogy kijelöljem a határokat... az otthon és önmagam, gyermekkorom tája és a nagyvilág között”. Az idézett törekvés megvalósítása során azonban Richter a félúton megrekedt. Ennek oka gondolatmenetének álfilozofikus stilizálása, amely a fogalmazás bőbeszédűségébe fullasztja a reflexiót, úgyhogy az nagyon is határozatlanul tanúskodik a valóságról, sőt helyenként valamiféle „transzrealitásba” csúszik. A verseknek ilyen összhatásán nem változtatnak sem a szülőföld, a Morvamező sikerült képei, sem az éles ellentétekben mozgó életszemlélet (a különleges „lírai” dialektika iránti érzék), sem pedig a Sta- cho módjára felerősített expreszivitás. Bizonyos, hogy szerzőnk képességei ezeknél nagyobb lehetőségeket rejtenek, amit utóbbi folyóiratbeli közlései is tanúsítanak.

bolista poétikához kapcsolják: annak szabályos ritmikáját ugyan mellőzi, de módszerben rokonítja vele a vers, a szókincs, a jeilképrendszer akusztikai szerkezetének fokozott jelentősége, és a szimbolistákat érezzük Mikulának a természeti valóság Iránti erős érdeklődésében és verseinek hangulatiságában. Témáit tekintve a szerző

— D. Hevierhez hasonlóan — a természeti és az emberi együttéléséből (a szerelemből) indul ki, de költőtársánál ő sokkal féktelenebb és expresszívebb. A játékként felfogott szerelemmel szemben a szerelem nála szenvedély, ösztön és végzet; a világot a pánerotizmus nézőpontjáról szemléli. Nyelvi kísérleteit a kritika többnyire negatívan értékelte. És valóban itt rejlik az az arhimedészi pont, amelynek megle- lése után az előrelépés sikerülhet. Miku- lának a költői eszközök teherbírását és funkcióját érintő kérdésekre kell megoldást találnia.

A legújabb szlovák költészet az útkeresés, a küzdelmek szakaszát éli. A harc a „saját hangért” folyik egyéni és közösségi értelemben is, a sajátos világszemlélet megfogalmazásáért, a tehetségeknek valódi költői személyiséggé alakulásáért, kiteljesítéséért. Ez a folyamat már zajlik, még ha időnként úgy látszik is, kevésbé zökkenőmentesen, mint kellene és lehetne. Rész- eredmények és kudarcok kísérik. Lehetetlen azonban nem látnunk, hogy a folyamat annak maradéktalan tudatosításával játszódik, hogy a legfiatalabb költőnemzedék részt fog venni szocialista társadalmunk jövőjének alakításában.

(B. K. jordítása)

Valér Mikula a költői nyelv terén igyekszik eredményeket elérni első kötetében /Zvieratko noc — Az éjszaka állatkája, 1974). Stachót követve szerkeszt erősen érzékletes és expresszív képeket; mesterétől örökölte hajlamát a költői neologizmu- sok létrehozására is. Nagy kedvvel használja ki a szavak zeneiségét, ám eközben nemegyszer az „értelmen túli nyelv” síkjára kerül. Bizonyos párhuzamok a szim-