Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - KRITIKA - Varga Imre: Mikola Anikó: Fák és hajók a szélben
VARGA IMRE Mikola Anikó: Fák és hajók a szélben Álljon meg a levegőben a verseskönyv felé nyúló kéz, az eligazításra váró olvasó legyen egy darabig türelemmel, ha írásom tárgyához csak közvetve tartozó gondolatok rögzítésével látok föladatomhoz. Ha nem is Ádámtól, Évától kezdem; csak bele ne ragadjak a bevezetőbe — mert ez a terep igencsak sáros. A nőírókról lesz most szó. Arany János ismertet egy véleményt az akkori Szépirodalmi Figyelőből: .. ám írjanak és zengjenek a nők, de ne' kívánjanak kiváltságos állást szemben a kritikával. És ezt örökké mondjuk, mert különben az irodalom életgyökere lenne megtámadva.” Tanulságos lesz csatolnunk Arany föntiekre vonatkozó lapalji jegyzetét. „Mivé lenne az irodalom, ha kiváltságot követelne például a rossz írónő lovagias tekintetekből, a hazafias rossz író patriotizmusból, az arisztokrata főrangú állásánál fogva, a demokrata egyenlőség szempontjából, a silány tanköltő morális irányáért, a klérushoz tartozó palástja miatt, s kit csupa éhség hajt a múzsák oltárához, a gyomor jogai tiszteletben tartásáért! Pedig ennek némely részét már megértük.” Mi is, Mester, mi is! Szóljanak a föntiek nőíróink nemrég megjelent köteteinek a címére. Azokéra, akikről külön-külön nem akartam szólni. Arany mester intelmei a mai kritikusi zsinatnyelven valahogy így hangzanának: Óvakodjunk attól, hogy összevétsük a tartalommal a formát. Vagyis: nem a szándék dicsérendő, hanem az eredmény. Nem az írás, hanem a mű. A kijelölt cél magában nem hat meg kritikust, sem olvasót. Folytathatnám. De hát miért ez a sok szó? Azért, mert úgy látom, hogy nőíróink nagyobb része — nőíró: ez a kifejezés itt pusztán nemi, emberi, érzelmi hovatartozást jelent s nem irodalmi nemeslevelet — két formát néz a leggyakrabban tartalomnak. Az egyik a társadalmi téma, a másik az anyaság. Nincs mulattatóbb a női prédikátoroknál, s nincs szánalmasabb az anyai érzésekről közhelyekkel áradozó Éváknál. A közhely a nők szájában sem változik mássá, mint ami, vonatkozzon az a külvilágra, vagy a beszélőre magára. (Ha már itt tartunk, nem hagyom említés nélkül, a magyar költészet legérdekesebb „nőköltője” — férfi: Weöres Sándor.) Mikola Anikónak nincs szüksége mentegető szavakra. Ű ugyanis más, mint a bevezetésben megintettek. Költő. Verseit nem kell, nem szabad és nem lehet magyarázni, csak olvasni. Most olvasásélményeimről fogok írni. Itt van mindjárt a cím: Fák és hajók a szélben. Mit jelent ez? A korareneszánsz festők képein honos témát? Hajlongó fákat és hánykolódó hajókat? Vagy pedig valamilyen szimbólumot, megfestésre várót? A fák jelképeznék a férfit (phaillikus motívum) s a hajók a nőt (a hajók alakjába még a hűvösebb képzeletű ember is belelátja a női nemiszerv formáját)? A szél jelképezné a szenvedélyt: szerelmet, bánatot, örömet, félelmet? Ezt jelenti a cím? Ezt is és valami mást is: fákat, hajókat, szelet. A verseskönyv költője egy kedvű poéta. De nem ám egykedvű, hisz verseinek tartalma, ereje, üzenete ezt tagadja. Mit jelent hát az egy kedvűség? Szójáték? Jöjjön a magyarázat. Mikola csak egy bizonyos állapotban tud írni. Félelemben, rettegésben, menekülőiéiben, kiszolgáltatottan, reményeiben csalatkozva. Ezt jelenti az egy kedvű. Szerkesztőként alkalmam volt megismerni máskedvű kéziratait is. Például a fölhábo- rodás perceiben írott verskísérleteket. A papír fölé hajló asszony indulata minden esetben jogos volt, a versé viszont egyetlenegyszer sem. Moralizmusa, felelősségrevonó kérdései, megsértett igaza nem használtak a vers megformálásának. Nem Petőfi-féle alkat. S miután új kötetébe nem is sorolt be ilyennemű kísérleteiből egyet sem, van-e jogom épp ezekről írni? A dolgok tisztázása érdekében föltétlenül.
