Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - KRITIKA - Bagin, Albin: A legújabb szlovák költészet útkeresése és küzdelmei
(és a kötetek) hosszabb „keltetési időszaka” mellett emeljen szót. A fentiekből következik, hogy a most induló nemzedék költőinek legjelentősebb integráló tulajdonsága paradox módon a „különbözőség”, az egyéni eltérés, amely nem is elsősorban a téma síkján (itt, mint említettük, léteznek bizonyos állandósult jellegzetességek), hanem inkább a költői megvalósítás síkján nyilvánul meg, tehát a valósághoz való viszonyulásban és a poétikában. Ezeket az eltéréseket erősíti az a tény is, hogy a legfiatalabb nemzedék szerzőinek többsége az irodalomkritika terén is tevékenykedik. Ennek következménye, hogy ebben a csoportban éles szemléletbeli konfliktusok játszódnak le és gyakori a művek, szerzők és értékek átrendeződése. A legifjabbak költészetének kritikai megközelítésében és megítélésében ugyancsak gyakran tapasztalunk következetlenséget, ingadozást és bizonytalanságot. Mindez az induló alkotók fejlődésükben még nem állandósult, értékükben meg nem állapodott műveinek a kísérőjelensége, amelyet a mai szlovák irodalomban megsokszoroz az a fontos szubjektív tényező, hogy hiányzik, jobban mondva kisszámú a nemzedéki kritikusgárda. Társaik működését rendszeresen csak Ivan Sulik és Fedor Matejov figyelik (ha a költők kritikusi ténykedését leszámítjuk), így a kritikai párbeszédben jelentős szerep jut az idősebbeknek — Stanislav Šmatláknak, Vojtech Miháliknak és Ján Gregorecnek. A legifjabbak költészetének tárgyalásába ők bizonyos nemzedékfölötti szemléletet visznek, pontosabban az „összefüggések tudatosítását”, s ezzel a rangsorolásnak és az értékek stabilizálásának feladatát teljesítik a (legújabb költészetre nézve. A következőkben részletesebben vesszük szemügyre a legfiatalabb szerzők egyes köteteit és alkotói eredményeit. Húsz és harminc év közötti költőket választottunk, akik nézetünk szerint jellemző módon képviselik a nemzedéki rétegükben zajló folyamatokat.* O snežnom srdci (A behavazott szív, 1972) című első kötetében Ján Švantner bizalomkeltő, lényegében kamaszos viszonyt alakított ki a valósággal, s ennek * A hosszabb tanulmányból azokat a ré székét közöljük, amelyek a novemberi számunkban szereplő versösszeállításunk fiatal szlovák költőinek egynémelyikére vonatkoznak. (A szerk.) jellegzetessége a gyöngédség és az erkölcsi igazság, tisztaság utáni vágy volt. Első és második könyve között őt is elérte a kamaszból férfivá érés „vajúdása”. Hviezdny úder {Csillagütés, 1975) című verseskötetében ez a költői eszközök átré- tegeződéseként jelentkezik; ennek a folyamatnak az eredményére még várnunk kell. A valóság jellege problematikussá válik számára, amire az élet bonyolultsága és ellentmondásai iránti fokozott fogékonysággal felel, az utóbbiak megragadásával bizonyítva rendkívüli érzékét a finom árnyalatokra. Erről tanúskodik a metaforikus, töbnyire értékelő jelzők nagy gyakorisága is. A kötet összhatása azonban nem olyan egységes, mint a bemutatkozásé volt. Svantner benső tartalmakat szándékszik elmondani, közte és a világ közt így gyakran védőgát keletkezik, leszűkítve költészetének hangterjedelmét és elfedve előle a valóság konkrét körvonalait. Másrészt versei révén kapcsolatot keres hozzá közel álló emberekkel (barátaival, nőkkel és főleg édesanyjával), ez rendszerint ajánlások és közvetlen megszólítások formájában történik. Ebbe a vonulatba tartoznak a kötet legjobb darabjai: K matke (Anyámnak) és Pri spomienke na Františka Hrubina (František Hrubínra emlékezve). Švantnernek csalhatatlan érzéke van a szavak és a költői kifejezés értékéhez, mindegyik versét sajátos fogalmazásmódja jellemzi. Ez arra jogosít bennünket, hogy a Csillagütést olyan törésnek tartsuk, amely után új felívelés következhet. ä Verše o zreni (Versek az érlelődésről, 1975) című kötetével Peter Štilicha szembetűnően előrelépett bemutatkozásához (Prosenie s koňmi — Kérlelés lovakkal) képest. Leegyszerűsítve így fejezhetnénk ki mozgását: az érzelmességtől a helyenként élesen polemikus és ironikus gondolkodásig. Szerzőnk a valóság átfogóbb, sokoldalú érzékelésére törekszik. Ö is sokat köszönhet szülőföldjének — a zempléni tájnak —, főként képszerkesztésében. Verseit a pozitív és a negatív életértékek pólusai közé helyezi (az otthon, a szerelem egyetemes emberi értéke — illetve a háború). Az ember sorsának tragikus oldalait azonban már nem sikerült meggyőzően kifejeznie. Az átütőbb siker elérésében főleg az a vonás gátolta, amelyet Stanislav Šmatlák „retorikus extenzivitásnak” nevezett. A fogalom a szöveg alacsony
