Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - KRITIKA - Bagin, Albin: A legújabb szlovák költészet útkeresése és küzdelmei

Irodalmunk új nemzedékével a budme- rlcei Alkotóházban tartott rendszeres szemináriumokon foglalkozik a Szlovákiai írók Szövetsége. A fiatal cseh költészettel a hagyományos Tatranská Polianka-i Wol- ker-ünnepségeken szövődnek alkotó kapcsolatai. Ez a gondos munka lassanként gyümölcsözni kezd, bár ez ideig inkább mennyiségi, mint minőségi szempontból. Az utóbbi években új szerzők egész seregével gyarapodott a szlovák költészet, ám a valódi alkotói teljesítmény még aránylag kevés, ha a helyzetet a fiatal irodalom belső lehetőségeinek szemszögéből értékeljük is. Mindezt annak ellenére kell megállapítanunk, hogy a fiatalok költészetének mai helyzete viszonylag kedvezőbb, mint prózájuké.

A hetvenes évek kezdetétől a fiatal költészet törekvéseinek legmarkánsabb pozitívumaként érvényesül a társadalmi valóság szemmeltartása, pontosabban a számadás az objektív irodalmon kívüli valóságról. Ez a tény főként az elmúlt évtized némely tendenciájával egybevetve értékelhető, keretükben jónéhány kísérlet puszta verba- lizmussá fajult, amiből nem csupán a költői világkép eltorzulása vagy „felszívódása” következett, hanem a versek kommunikációs érvényének lényeges zavara is. E tendenciával szemben, amely, szerencsére, nem vált általánossá, a jelenlegi legifjabb költőnemzedék kitartó erőfeszítéssel igyekszik a verset egyéni vagy egyén fölötti bizonyító erejű konkrét élményekre alapozni, ami magával hozza költészete kommunikációs sugarának megnövekedését, különösen a nemzedéktársak körében. Persze, fiatal költőinknek egyelőre jobban sikerül „életérzésüket” közvetíteni a személyesség szférájában (szerelem, barátság, gyermekkori, otthoni emlékek) — csak néhányuknál kíséri mindezt az életben elfoglalandó helyük keresésének és megtalálásának tudatos szándéka mint a közösségi kérdések felvetésének egyik lehetősége.

Az említett témakörök azonban már születésük pillanatától komoly veszélyek forrásai lehetnek. Az egyik esetben a „hazatérések költészete” lassanként szokványossá válik és a modorosságnak máris szembetűnő jegyeit hordozza. A vershez gyakran elég egy kis „érzelmet” a falusi élet néhány jellegzetességével „elkeverni”, különösen, ha a lírai alany megelégszik a valóság passzív tükrözésével és nem törekszik annak alkotó jellegű birtokbavételére. Erre a veszélyre másutt Stanislav Šmatlák is figyelmeztetett: a személyes nosztalgiából, bánatból, szorongásból és alázatból kétségkívül születhetnek erős költemények, ám a költészet a valósággal folytatott küzdelemből, e küzdelem hangulati és érzelmi rétegeiről való számadásból ered, s ebben fejlődik a költő valódi alkotói személyisége is”.

A másik esetben pedig a közösségi téma, amelyet a költő időben és térben nem élhetett át hitelesen (például a világháború vagy egyes mai világkonfliktusok), nem hatotta át mélyen és sokoldalúan költői tudatának rétegeit, úgy hogy az eszmei elkötelezettséget nem egészíti ki az alkotó meggyőző személyes érdekeltsége. Ilyen esetekben az eredmény többnyire lapos alkalmi költészet.

A legifjabb szlovák költészet szerzőinek többségére tehát elsősorban igényes önalakító munka vár. Ezt a feladatot még inkább előtérbe állítja, hogy a tárgyalt nemzedék — talán egyes kivételektől eltekintve — nem tömörít olyan kiugró tehetségeket, mint a mai közép- vagy az ún. ifjabb középnemzedék (hogy saját „speciális”, bár eléggé különös megjelölésünket használjuk). A legifjabbak első és második, illetve harmadik kötetei közti különbségek nem jelzik határozottan az előrelépésért tett személyes erőfeszítést. A „saját hang” kialakítása rendszerint nem egyéni küzdelem eredménye, hanem az idősebb költők alkotói tapasztalatainak felhasználása, sőt néha a velük történő azonosulás révén valósul meg. Még ez a folyamat is természetes volna azonban, ha az alkotói emancipáció szakasza követné. A fejlődés ma még nem jutott idáig, ezért figyelhetünk meg néha vállalt, máskor rejtett párhuzamokat Pavol Horov és Michal Chuda, Ján Kostra és Rudolf Čižmárik, Milan Rúfus és Gizela Slavkovská, Štefan Žáry és Peter Štilicha, a fiatal Wolker és Daniel Hevier költeményei közt, a legfiatalabbí'k verseiben pedig Novomeský lírájának Visszhangjait is.

Az elmondottakból következően nagyon nehéz lenne beszélni legifjabb költőink határozottabban kimutatható közös vonásairól. Az alkotásaikat összekapcsoló jegyek nem átfogóbb nemzedéki állásfoglalás vagy közérzet alapján jöttek létre, inkább az elődeik felőli vertikális folyamatosságból erednek. Valószínűleg ez a személyes vagy írói körvonalazatlanság késztette Stanislav Šmatlákot, hogy a szerzők