Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - KRITIKA - Tóth László: Népszínmű mint játszótárs

Népszínmű mint játszótárs

Igazságtalan lennék, ha nem Benes Ildikó köszöntésével, méltányolásával indítanám följegyzéseimet. A Magyar Területi Színház fiatal színésznőjét ugyanis egészen a Cigány komáromi bemutatójáig a színházi közönség és kritika sorozatosan szolid teljesítményeket hozó, a beszélt nyelvvel, szereppel és önmagával küszködő epizódistaként ismerte. Ha olykor mégis vá- logatottabb eszközöket, árnyaltabb ábrázolást igénylő szerepeket kapott, akkor — mondanom sem kell — rendszerint a szerep győzött. Most azonban felülkerekedett szerepén és vérbeli komédiásként állt elénk. Alakításával mintegy megismételte Varsányi Mari egy évvel ezelőtti kiugrását Nyilas Misi szerepében. Persze, róla sem mondhatok még bizonyosabbat, mint annak idején Varsányi Mariról: még nem tudható, hogy a tudatos önképzés és alkotómunka első összegezésének vagy csupán a véletlennek — jellem és egyéniség szerencsés találkozásának — köszönhető e mostani alakítása. Egy azonban mégis bizonyos: mostantól kezdve már nem lehet nem észrevenni őt, s fokozottabb figyelemmel kell viseltetnünk iránta. Még nem lépett a színészi felnőttkorba, de a Cigány Erzsiével már túljutott a gyerekkoron.

S kellő figyelem és bizalom híján ebben a stádiumban bukhatnak el legkönnyebben a jobb sorsra érdemesek. Mert Benes Ildikó immár az. Azzá lett a kisiskolás ci- gánypurdé mulatságos alakjának megformálásával. Gyermekien kotnyeles, őszinte és tiszta. Nagyszájú, felelőtlen, de csak eredendően játékos természeténél fogva az. Lényével szembeszáll a felnőttek alantas érdekeivel és érzelmeivel, de csak természetességével válik ki sok esetben természetellenes világunkból. Benes Ildikó erénye a pontosság. Kegyetlenül pontos képet rajzol, s ezzel görbetükröt tart elénk. Erénye aztán a mértéktartás, ami bizonyára nagyfokú figyelemösszpontosítás

eredménye. — Nem túlzó hasonlattal élve: az előadás első percétől kezdve az utolsóig kötélen táncol. Mindvégig megvan a veszélye annak, hogy lezuhan. Pontosabban: hogy alakítása bármelyik pillanatban összeomlik. így teremt feszültséget — életet. Ha egy picivel harsányabb volna, máris — ripacskodna, ha egy picivel visz- szafogottabb — akadozó és unalmas. De arányérzéke nem hagyja cserben: élvezetes, vérbő figurával szaporította színházi élményeinket. De kívüle a népes szereplő- gárda csaknem minden tagja hozzátett valamit egyéniségének varázsával az előadáshoz. Vidámkodók voltak és játékosak, könnyedek. Igaz, egyiküknek sem került nagyobb erőkifejtésébe megbirkóznia a szerepével, mivel nem éppen az igényesebbek közül valók voltak. így is élvezetes (és hellyel-közzel értékes) színfoltnak lehet tartani Turner Zsigmond, Németh Ica, Fazekas Imre, Tóth László, Bugár Gásár és Bittó Eszter játékát, de Dráfi Mátyásét, Kucman Etáét, Ropog Józsefét és Pőthe Istvánét is azokban a pillanatokban, amikor sikerült megszabadulniuk kidolgozatlan és esetenként nem eléggé árnyalt és összefüggéseiben meghatározatlan szerepük nyűgeitől.

A játékos és felszabadult szerepjátszásban minden bizonnyal a rendezőnek, Kon- rád Józsefnek is nagy érdemei vannak. Egyre inkább úgy látom, hogy benne egy pedagógus veszett el: napról napra őszintébb, kitárulkozóbb a művésztársaival való összmunkában, a szerepalkotásban. E közvetlen és kölcsönös kapcsolat kialakítása színész és rendező, s nem utolsó sorban színház és közönség között Szigligeti-rendezésének letagadhatatlanu erényeihez tartozik. Mégsem írhatok egyértelmű elismeréssel a munkájáról, mivel a Cigány nem tudott mindenben meggyőzni igazáról.

A félreértéseket elkerülendő, sietnem kell megjegyezni, hogy nem vagyok a népTÖTH LÁSZLÓ