Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - KRITIKA - Tóth László: Népszínmű mint játszótárs

színmű ellensége. Legutóbb a kaposváriak Csepreghy-bemutatója volt példa rá, bár az előadást nem láttam, s csak a színikritikák egybehangzó tanúsága szerint beszélhetek, hogy a népszínmű napjainkban, a XX. század utolsó negyedében is, megérdemli a figyelmet, s megéri a próbát, a kísérletet, ha azzal — a korszerű színjátszás eszközeit fölhasználva — a mi korunk emberéhez is érdemben szólni tudunk. Nem vagyok én Szigligeti ellen sem, akinek valóban elvitathatatlanok az érdemei az állandó magyar színjátszás fejlettebbé tételében, csiszolásában, nemzeti vonásainak kialakításában. (A színházszervezés, a színészképzés, a műsorpolitika áldozatos elkötelezettje, s drámaíróként is nem kis része van abban, hogy a Scribék és Kotze- buek végképp kiszorultak a múlt század magyar színpadáról. Csupán az érdekesség kedvéért kívánkozik megjegyzésre, s nem érvelésként: a Nemzeti Színház 1837 és 1867 között 842 alkalommal játszotta a darabjait, s valahol azt is olvastam róla, hogy több színpadi alakot teremtett, mint Shakespeare, s két és félszer annyi vígjátékot írt, mint Moliere.) De tudvalevő, hogy a Cigányt már nem ugyanaz a Szigligeti írta, akiről a Budapesti Hírlap munkatársa a Csikós bemutatása után a lap 1847. I. 23-i számában ezt mondja: „...az urak ellen izgat és mosoly és könnyek közt bűnmérget csepegtet a nép szívébe, a művészetet párttanná változtatja”, s nem az, akit a II. Rákóczi Ferenc fogsága című darabjáért Pest elfoglalása után Wiri- dischgrátz halálra kerestet. A Cigány a szabadságharc elbukása után önmagával meghasonlott „színdarabgyáros”, ünnepelt színpadi szerző rózsaszín kelmékbe csomagolt szerzeménye. Egy a ma már említésre is alig méltók közül. S hogy nemcsak ma látjuk a szerző életművében zsákutcának, annak bizonyságául idézhetek egy korabeli véleményt is, Salamon Fe- rencét, a Cigány megírása utáni negyedik esztendőből valót: „A fennebbiek elég világosan illusztrálják Szigligeti tehetetlenségét a szenvedélyek festésében. A hiba nem a nézőben, hanem a műben van.” Németh László kifejezését kölcsön véve, a darab amolyan „mérgüket vesztett füvekből csinált második leöntés”-nek ítélhető. E véleményemben igazol a Komáromban látott változata is. Ezt a Cigányt ugyanis már nem Szigligeti, hanem a „társszerzők”: Kopányi György és Konrád József írták.

Tiszteletre méltó igyekezettel vállalkoztak a lehetetlenre, s fáradoztak a siker érdekében. És munkájuk nyomán a Cigány furcsa metamorfózison ment át, de a lényege a régi maradt. Én megértem Kopá- nyit és Konrádot: mivel az eredeti darab ellenállt a korszerű színpadra alkalmazás követelményeinek, belőle (bizonyos elemeiből) korszerű (vagy legalábbis annak látszó) színpadi művet kellett „összegyúrniuk”. Csak így közelíthették a Cigány címkével jelölt „művészetet” a „párttan” s a művészet felé. Ha kell, hát mesterséges úton, művi beavatkozásokkal. (Más kérdés, s erre még utalok, hogy célt ér- tek-e vele?) Fejtegetéseink szempontjából igencsak tanulságosak Kopányi és Konrád kétségekkel és ellentmondásokkal teli műsorfüzetbeli vallomásai.

A kérdést — miért a Cigányt? — mindketten föltették, de csak kerülgetni tudják a probléma lényegét. Mindketten fölismerik, hogy az eredeti darab „aligha fest megbízható képet a korabeli falusi cigányok (és nem cigányokj életéről”, a „szemlélete hamis”, a „cigányság társadalmi helyzetét tükröző mondanivaló nagyon vékonyan csordogál a mű medrében”, illetve „Szigligeti ebben a műben talán túlságosan is a korában divatos könnyed eszközökkel veszi fel a harcot a faji megkülönböztetés ellen”, de nem tudnak megnyugtatni abban a kérdésben, hogy miért nem elegendő még ennyi (szemléleti-tartalmi és formai) negatívum sem egy darab elvetésére? Egyetértek velük továbbá abban is, hogy „a cigányság sorsa, a cigányság nem éppen egyszerű helyzete napjainkban sem kielégítő, s beszélni róla, töprengeni felette ma sem fölösleges", csak éppen azt tartom kérdésesnek, hogy mit ad (s ad-e egyáltalán valamit, napjainkban is érvényesen) ehhez a kétségkívül valós társadalmi problémához a Cigány?

Egyébként is úgy vélem, hogy Kopányi és Konrád ott keresnek fogódzót, ahol nincs. Nincs, mert maga Szigligeti nem adja meg ezt a fogódzót. A Cigányban a címen és cigány alakjain kívül más aligha teremt kapcsolatot a cigánysággal (következésképp a jelzett problémával sem). A cigánylány és a magyar fiú, valamint a cigánylegény és a magyar leány közt szövődő szerelem nála csak puszta keret, színpadi (dramaturgiai?) ügyeskedés, s a cigánykérdés pszeudoprobléma. Szigligetit kell idéznem, hogy jobban megértsük:

.. csupa parasztokkal, azoknak együgyű észjárása, eszmétlensége, műveletlensége, még komikai színezet s összes naivságuk