Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - NAPLÓ - Šimonovič, Ján: Első parancsolat — a hűség?

sét. A fordító hite tehát a fordítás-alkotás hatáskörében kell, hogy legyen. Igen: ha az olíva (vagy más nálunk szokatlan dolog neve) a fordítást egzotikus helyzetbe mozdítaná el, s az eredeti szándékával így ellenkezne, mi sem természetesebb, hogy a szót töröljük a versből.

Lorca, a nemzeti hagyományok érzékeny taglalója a spanyol népnyelv csodálatos képeire hívta föl a figyelmet egyik beszédében. A nép a háztető kiszögelését szarvasnak nevezi, egy cukorkafajtát apácasóhajnak, a kupolát meg jélnarancsnak. Képzeljük el ezeket a metafórákat egy műköltészeti darabban. Idegen környezetben ez a vers nyilván csodálatosan eredetinek látszana (legalábbis a felsorolt kifejezések) és odahaza talán élvezhetetlen utánzatnak, elviselhetetlen laposságnak. Ezen az úton megint csak nem tudnánk elérni az óhajtott benső megfeleltséget, bárha „hűségesek” volnánk is. Példát a szlovák nyelvből. Aligha képzelhetünk el érzékletesebb asszociációs kapcsolatot, mint a „foggal-körömmel”, mégse mondhatjuk rá, hogy költői, mert máshová kötődik és csak ott eleven. A versben csak speciális esetben érvényesülhetne, de nemszlovák környezetben esetleg hatása lenne önmagában is.

Nem becsülhetjük le az eredeti atmoszféra verset alakító komplex hatását. Hiszünk a fordítás pozitív aktusában, de nem az egyszerűsítő filológus magatartásában. A költészet-fordításnak többféle nézőpontja van, már ami magára a versre vonatkozik, azaz a műveltség dinamikus és sokféle kifejeződésére. A költészet rejtett értékei — az idegen számára átélhetetle- nül — nemzeti hatókörben érvényesülnek igazán, és sokszor öntudatlan szimbolikájuk sziklát gördít a különféle módszerű megoldások elé.

Fontos a nemzeti rekvizitumok kérdése is, s nemcsak tágabb körben, hanem a nemzeti szépirodalom építésének értelmében is. A bika, víz, folyó, fecske, ló és más alkotórészek, amelyek nagyon közkedveltek a spanyol líra virágos metafo- rikájában, nemcsak szóbeli kellékek, s nem hervadt szóvirágok. Az eredetiben a párat* lanul sajátos nemzeti szimbolikának sok ízét éreztetik, sőt azoknak a valóságdaraboknak az ízét is, amelyek csupán csak nemzetiek lehetnek. Előidézhetők-e ezek az ízek a szószerinti fordításokkal?

Talán nincs is a versnek olyan összetevője, amely a fordítói munkát ne súlyosbítaná valamiféle problémával. A nehézségek eredhetnek az eltérő prozódiából, a trópusok rendszerének másfajta elágazó- dásából és eltérő számából, azokból a hagyományokból, melyek szerint a rímek könnyebben vagy nehezebben alkothatok, és sokféle olyan dologból, melyek a nyel. vek más-más természete miatt különbözők. Nehezíti a fordító munkáját a hagyományok különbözősége. A viszonyok kapcsolata erősen bonyolódik, s nem rendezhető bizonyos engedmények nélkül. De a kétségeket ezzel még korántsem űztük el. Még nem tudjuk, mit töröljünk a versből, hogy — viszonylagosan — másvalamit megőrizzünk. Talán a felületen, tehát a képen, metaforán, ritmuson, a rímelés minőségén vagy a versmértéken változtassunk? Vagy a vers lényegén, képiesen szólva: a zamatán? A felelet általánosságban egyértelmű: Spanyolországból át kell mentenünk a narancsot és olivabogyót, ha mindjárt szilva vagy alma héjazatában is, de föltétlenül azzal az aromával és gondolati tartalommal, amelyet az eredetiben tartalmaztak. Ezáltal válik a műfordító a költő igazi társává.

Persze már a kezdet kezdetén tudnunk kell, milyen elmozdulások (hiszen róluk volt szó) keletkeznek alkotói szándékból vagy szükségszerűségből — ebben az értelemben logikusak és apriorian funkcionáltak —, s milyenek önkéntelenül (ha a mintával nem bírunk megküzdeni), kényelemből vagy más hiányosságból.

Az a kérdés, hogy a fordításban az eredetiből minek kell feltétlenül s minek talán megmaradnia, egész kérdéskörré bok- rosodik. Van-e a fordítónak tere különféle fogásokra, s ha igen, milyen nagy ez a tér, s milyenek azok a mesterségbeli fogások? Milyen szabadság szükséges a fordításhoz, s nevezhetjük-e szabadságnak, ha szükség- szerű, hogyha nélküle hiányozna valami a fordított mű esztétikai teljességéből, s elnézhetjük-e a fordítói szabadságot akkor, ha az nem szükségszerű, de a tolmácsolt vers költői lényegére nem hat zavaróan, nem torzítja el annak alapjait?

E kérdésföltevések már-már a konkrét fordításproblémák felé közelítenek; itt csak jelen tárgyunkhoz kapcsolódó időszerű kérdésekre van terünk válaszolni.

A lefordított vers egy ismert kultúrából új környezetébe nem teljesen idegenként szökken át. Mert létezik egyfajta úzus, s erről mindnyájan tudunk s tekintettel kell rá lennünk. Az irodalomban, amelynek nyelvére a verset fordítjuk vannak olyan