Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - NAPLÓ - Zsilka Tibor: A szlovák irodalom fordításának poétikai kérdései
sem bontotta meg. Erre csak néhány kiragadott példát idézünk, zárójelben az oldalszámot is közölve: neslúcham ženy (19) — nem hallgatok a feleségemre (18); Potom už nepochopujem (175) — Akkor igazán nem értem (191); A potom už nepochopujem, prečo by ti malo byť toľme ťažko! (176) — Különben sem értem, miért esne annyira nehezedre (192); ked si už mívala (252) — amidőn gondolta (276); boli chvíľky, ked si už mívala, že ona je jeho a on patrí jej (243) — voltak pillanatok, amikor hitte, hogy egymáséi (268). Amint látjuk, a műfordító az archaikus kifejezéseket (neslúcham, nepochopujem, mívala) ismert szavakkal pótolja. Ez annál is inkább helyénvaló eljárás, mert e szavak, szóalakok a jelenkori szlovák nyelvben már nem fordulnak elő. Más kérdés viszont, hogy a dalmácial környezet felidézésére szolgáló kifejezések mellőzése helyénvaló-e. Ezeknek ugyanis nincs archaikus ízük, elsősorban a sajátos környezet felidézésére használja őket az író, s a különösségnek mint esztétikai kategóriának a szolgálatában állnak, azt erősítik fel. Igen nagy szerepet tulajdonít nekik az író, hiszen pl. a jiera (búcsú) két ízben még fejezetcímben is előfordul. Persze, Kukučín igyekezett az értelmezésükéit megkönnyíteni többféleképpen: vagy szlovák szinonima követi az idegen kifejezést [pravda težackého, sedliackeho); vagy zárójelben magyarázza a horvát szó jelentését ekképpen: „Ursa je vdova po čobanovi (pastierovi)...”; vagy egyszerűen a szövegkörnyezetből derül ki a szó jelentései. A műfordító megfelelő magyar kifejezéssel helyettesítette a horvát szavakat, csak a földrajzi neveket és a személyneveket hagyta meg: Grabovik, Be- rac Mate (az eredetiben fordított a sorrend), Katica, Dolcsin, Zorkovics Dorica stb. A többi horvát vagy más nyelvből eredő kifejezést átültette magyarra: težak — paraszt, kapetan Luka — Luka kapitány, diavolo — ördögadta, sora Bonina — Bonina asszony, čače — apa, meštre — mester, čoban — pásztor stb. A különösség mint esztétikai kategória csökkenése a műfordításban eléggé általános tünet, a fordítás szinte mindig „elmozdul” kissé az általánosság kategóriája felé. Mindez észlelhető Koncsol László fordításán is; ő Rudolf Jašík A kristályvízű folyó partján című művét fordította le. Nála a történet lokalizálása során észlelhető ez a jelenség. A regény cselekményéneik a színhelye jobbára a Nagyirtvány (Hrubý pľac). A szlovák szövegben a helynév igen gyakran előfordul, ám a műfordító sokszor elkerüli használatát; nyílván azért is, mert a Nagyirtvány nem egészen adekvát kifejezés. Hogy mennyire kulcsfontosságú szó ez, arról a Jašík-regény sokszor meggyőzi az olvasót. A lírizált prózában különösen fontos szerepük van az ismétléseknek, amelyek a visszautalás, a rekurrencia hordozói. Az említett kifejezés kulcsfontosságú ott is, ahol a lirizált szöveg magyar változata nem veszti el a lírai színezetet. Gondolunk itt pl. arra a részre, ahol Jašík Vinco, az öreg koldus halálát írja le. Az utolsó két szakaszt érdemes idézni e fejezetből: Vinco mosolyog. Kint tombol, süvít a vihar. S ebben a pillanatban jeljajdul a nagy juharja koronája, mintha a folyóparti jó embereknek akarná tudtul adni, hogy Vinco, az öreg koldus meghalt. A pitvar ajtaja nyikorog ... Bár a fordításban értelmi eltolódás is akad, mert hiszen az eredetiben nem a juharfa, hanem a szél akarja „közölni” a halálhírt, stilisztikailag mégsem ez az elsődleges probléma. Inkább az, hogy az eredetiben meglevő helyjelölés (na brehu priezračnej rieky, Hrubý piac) megváltozik (folyóparti a kristályvizű folyó partján helyett), illetve kimarad. Ezek a kihagyások általánosabb értelmet adnak az egyéb, ként valóban jól lirizált magyar változatnak. A megszemélyesítéseket, hangutánzó szavakat, az eredeti szöveg képiségét Koncsol László általában adekvát módon ültette át. Az expresszivitás mint stíluskategória átmentése a fordításba sokszor igen nehéz feladat elé állítja a műfordítót. Igaz, e kategória fordítása során sem mindig a szó szerinti „szöveghűség” a fontos, hanem a stilisztikai megfelelés. S ha valakiről el lehet mondani, hogy stílusmegfelelést keresett, akkor ez az elismerés elsősorban Tóth Tibort, az immár több mint tíz éve elhunyt műfordítót illeti meg. Ö mindig is a szöveg értelmét igyekezett tolmácsolni, transzformálni. Tóth Tibor ültette át magyarra Vladimír Mináč Sohasem vagy egyedül című regényét. Ebben tömérdek párbeszéd szerepel, s ezek jócskán tartalmaznak szleng kifejezéseket, szubstandard nyelvi elemeket. A műfordítónak azonban nemcsak az egyes kifejezéseket sikerült átültetnie, hanem megtartotta az eredeti szövegre jellemző
