Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László, Vojtech Kondrót, Mikola Anikó, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Veres János, Karol Wlachovský: Ankét műfordításunkról
Mostanában Ady Endre költészetével foglalkoztam intenzívebben. És költő mi másként ismerhet meg egy másik költőt, mint azzal, hogy lefordítja és magáévá teszi a verseit. De lényeges — és mondjuk váratlan, tehát szép — momentum emellett, hogy olyan rokon vonásokat fedez föl önmaga és a más nyelvű költő között, amelyekről évekig nem volt tudomása, bár sejtette ezt a rokonságot. S hogy mit fordítottam le eddig Adyból, mit fedeztem föl újra belőle magamnak, tehát mások hasznára is? Elsősorban az olyan verseket, mint a Korán jöttem ide, a Nem adom vissza, A Léda szíve, a Nézz drágám, kincseimre, a Beteg szívemet hallgatod és az Egyedül a tengerrel. De- erről az Irodalmi Szemle novemberi számában szőlők majd részletesebben. Adalék Krédo Tu som — sudcom. Tóth Lászlónak ezt az egysorosát csak úgy kapásból, első hallásra fordítottam le. Később megpróbáltam más, jobb megoldást találni, de — nem sikerült! A műfordítás tehát egy kicsit szerencse is — játék is, komoly játék persze (ha úgy tetszik: játékos komolyság). Akárhogy is vesszük, van értelme, s gyakran többet segít, mintsem gondolnánk. Az idézett Krédó is ezt bizonyítja. MIKOLA ANIKÓ A legnagyobb gond az én esetemben az anyag beszerzése. Kuba az egyetlen ország, ahonnan spanyol nyelvű irodalmi lapot lehet rendelni, s az is rendszertelenül jár (az idén pl. még egyet sem kaptam). Peruba, Bolíviába, Kolumbiába stb. küldött leveleimre csak nagy ritkán érkezik válasz, vagy a kért publikáció. Régi vágyam, hogy egy perui néprajzi folyóiratot járássak. Az Orbisban kinevettek, mikor ezt a kérésemet előadtam. Panasznak ennyi is elég. Összefoglalva: túl keserűek a tapasztalataim ahhoz, hogy bizakodva tekinthessek a jövőbe. RÁCZ OLIVÉR Milyen műhelygondokkal kell megküzdenem? Egy meglehetősen népszerűtlen gyakorlattal, amelyre már az előző kérdések során utaltam. Azzal a gondolattal, hogy a kiadóknak előbb-utóbb föltétlenül szembe kell nézniük azzal a feladattal, hogy a műfordításokat ugyanúgy kiadják bírálatra, véleményezésre, mint az eredeti alkotásokat: a műfordító által átültetett alkotás nem lehet pusztán szótári és helyesírási ellenőrzések, szóhasználati, értelmező szótárral gyakorolt elemzések tárgya. Oj alkotás született: magyar nyelven írott vers, regény: ezt kell tehát elbírálni. Az esetleges nyelvi pontatlanságok kigyomlálása, tetszetősebb (?) szinonimák (változó ízlés és hangulat dolga még ugyanannak a szerzőnek a szókincsében is!) másodlagos fontosságú, másodrendű munka. Természetesen nem tartom a fordítót sem csalhatatlannak és tévedhetetlennek: előfordul, hogy a fordításba, olykor a munka lázában, máskor valóban felületességből (a fordító olyankor is fordított, amikor pillanatnyilag sem kedve, sem hangulata nem volt hozzá), tévedések, hibák, félreértések is becsúszhatnak: ezeket korrigálni kell. Az elsőrendű, döntő figyelemnek azonban mindig magára a műre kell irányulnia: magyar nyelven írott alkotást kell elbírálnia az arra hivatottnak — írónak, kritikusnak, irodalomelméleti és irodalmi gyakorlattal rendelkező alkotó írástudónak. Ez a gyakorlat feltétlenül magasabbra emelné a mércét, és éppen ezért a minimumra Krédó Itt élek — ítélek. Čaká svet — ale nestačia mu slová! Skutky daj, básnik, seba, stále znova! Nie písmenami, činmi podpíš sa — to je tá tvrdá, prísná rovnica! Vár a világ, — de rég nem szavakat! Tettet adj, író, élő magadat! Mit a betűid! Tetteid, keményen, azokat ide, s fekete — fehéren! És arra törekszem én saját költői munkámban, gyakorlatomban is, hogy a szavak pontosan illeszkedjenek és a gondolatok szabadon szárnyaljanak. Talán ezért is kerestem meg Illyés Gyula költészetében a Levélhez hasonló verseket, amelyből hadd idézzek legalább négy sort:
