Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László, Vojtech Kondrót, Mikola Anikó, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Veres János, Karol Wlachovský: Ankét műfordításunkról

csökkentené a műfordító és a kiadók között előforduló, mindkét fél számára bántő,, olykor túlzottan kiélezett határvillongásokat, s mert mindkét fél rendelkezik egyéni ízléssel (baj lenne, ha nem rendelkezne), az olykor kákán is csomót kereső összekoccanásokat.

Itt azonban, s ez is azt bizonyítja, hogy a jó műfordítás bizonyos szempontból eredeti műnek számít, már-már átkalandoztunk az eredeti alkotások területére, s mert a fenti mondatok, fülemben visszacsengve veszélyesen úgy hangzanak, mintha minden botlásért, kudarcért, visszhangtalanságért, összekoccanásért csakis a kiadókat terhelné a felelősség, ideje, hogy tulajdon helyzetünkkel és adottságainkkal is szembe nézzünk, s azokra felfigyeltessünk: eredeti alkotás vagy műfordítás — nem lehet elégszer ismételni — egyaránt tartozunk a csehszlovákiai magyar irodalom és az egyetemes magyar irodalom egészéhez. De egyiknek sem akarunk perem-vidékévé, periféria-irodalmává válni. Irodalmunk az elmúlt évtized során a minőségi fejlődés útjára lépett, bizonyított is. A továbbiakhoz — a kettős kötődés visszafelé ható erővel is kötelező — mindkét irodalomnak többet, mélyrehatóbban, elemzőbben és főleg rendszeresebben kellene foglalkoznia velünk. Térképünk fehér foltjairól ideje lenne letörölni a megtévesztő betűket: Hinc sunt leones. Sunt hinc quoque scriptores.

TŰZSÉR ÁRPÁD

Műhelyproblémák? Most csak a legáltalánosabbról:

Magyarra fordítani minden indoeurópai nyelvből, így a szláv nyelvekből is elképesztően nehéz, sokszor megoldhatatlannak látszó feladat. Aki mondjuk szlovákból rendszeresen s évekig fordít, abban előbb-utóbb kifejlődik valamiféle nyelvi skizofrénia. Az esze mindig két irányban, előre s hátra akar futni, mint az egymásnak ütköző, s szétugró golyók. Pontosabban: mintha háttal előre haladna, bele az időbe. S mindez azért, mert a magyar nyelv agglutináló, s a szlovák nyelv flektáló. A magyar nyelv szerkezete felfedező, fokozatosan ragasztgatja az ismerthez az ismeretlen elemeit, a ragokat, a képzőket, jeleket, lassan fúródik tudattalan homályába. A szlovák nyelv drámai szerkezetű, az elöljárók s a nemek segítségével előre sejtet olyan valóságrészeket, amiről tkp. csak később lesz szó. A magyar nyelv kiterülő szőnyeg, fokozatosan mutatja meg ábráit, a szlovák nyelv Mengyelejev-rács, rendszere előre fenntartja a helyet a valóságelemnek, amelynek létéről csak később győződünk meg. A magyar szórendet előre hajtja az alany és állítmány, a szlovák szórend az értelmezők tömegével állandóan hátrafelé magyarázkodik. Nincs olyan megterhelt szlovák alany és állítmány, amelyre még egy villányi mondatrészt rá ne lehetne dobni. Következésképp a szlovák nyelvben olyan mammutmondatok is lehetségesek, amelyek előtt a magyar fordító tanácstalanul ácsorog, végül feldarabolja őket, s a lesarabolt kocsányú jelzőket új állítmányokkal támogatja meg. S percenként adódik a kérdés: meddig mehet el ebben az adaptációban?

Persze, a probléma nemcsak a két nyelv különböző alkatából következik. Mindig is probléma volt. S a különböző stíluskorszakok különbözőképpen oldották meg.

Balassi Széllel tündökleni... kezdetű verse egy Marullus-költemény fordítása. De ki gondol Marullusra, ha a verset olvassa? Teljesen Balassiénak érezzük, mint ahogyan az is. A klasszicizmus ehhez a reneszánsz gyakorlathoz nyúl vissza, mikor azt hirdeti* hogy az eredeti szöveg csak mintegy kiindulási pontja, ugródeszkája a fordító fantáziájának.

A romantika az ellenkező végletbe esett. A fordító egyéniségét teljesen háttérbe szorították, a fordításnak maximálisan az eredeti képzetét kellett nyújtania. Következésképp száraz, vértelen interpretációk születtek.

Az utóbbi időben mintha megint a reneszánsz és klasszikus gyakorlat hódítana a műfordításirodalomban. Nem programszerűen ugyan, de Ezra Pound Cantókja (amely egyrészt Dante Commediájának parafrázisa, másrészt az Odüsszeia fordítása) és Eliot Atokföldje óta (amelynek még a címe sem eredeti: Westonból származik, s maga a poéma a Grál-legenda átköltése) a műfordítók fegyelme is lazult, több licenciával élnek. S ez természetes is. Ha költőink „vendégszövegekként” kezelik az idegen verseket (Papp Tibornak, a magyar avantgard egyik jeles alakjának a verseskötete viselt ezt a címet: Vendégszövegek), akkor ez a versíró gyakorlat a műfordításirodalomra .s kihat.