Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László, Vojtech Kondrót, Mikola Anikó, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Veres János, Karol Wlachovský: Ankét műfordításunkról

szöveget, egybeveti az eredetivel, s ha a fordító ragaszkodik hozzá, konzultál is vele, azaz együtt megvitatják a szerkesztői beavatkozásokat. Magam konzultáló típus vagyok, legszívesebben a kész könyvet is újraszedetném, mert fizikailag is hat rám egy- egy gyöngébb nyelvi megoldás, ha utólag fölfedeztem, verejtékezem, pirulok, fölszisszenek, s napokig tud gyötörni az ilyesmi. Aztán, persze, a könyv megjelenik, s a Madách kifizeti a honoráriumot.

Az írószövetség nekem semmit sem segített, nem is hiszem egyébként, hogy tudna segíteni: a műfordítás alkotó tevékenység, s mint kifejtettem, négy fal között, szótárak és lexikonok torlaszai között folyik. Lehet, hogy adminisztratív ügyekben —■ szerződésileg rendelt, elkészült és elfogadott, de aztán leállított fordítások esetében — tudna segíteni, de nem próbáltam, s nem tudom, kérte-e valaki más a szervezet segítségét. (Ilyen esetekben, ha a meg nem jelenésnek külső oka van, az igazi vesztes a fordító, mert bár a dolgát száz százalékosan elvégezte, a jogdíjnak csupán hatvan százalékát kapja kézhez, azt is csak az ,alsó határon. Ezen is változtatni kellene már!)

Az Irodalmi Alap régóta nyújt ösztöndíjakat olyanoknak, akik szlovák műveket tolmácsolnak. Magam nem éltem vele, mert nem működött a magyar műfordítói tagozat* amelynek ajánlása kell az ilyesmihez, másrészt, inkább a véletlen, esetleg valami egyéb körülmény jóvoltából többnyire cseh műveket fordítottam, s ezekre nem terjed ki a Szlovák Irodalmi Alap tevékenysége. Maradt tehát a késő délutántól késő éjszakáig tartó fordítás, évről évre. Az Alap tevékenységének további része a díjazás, illetve jutalmazás; ebből a fenti ok miatt (cseh művek tolmácsolása) automatikusan kiesem. Két esetben — Jašík első regényének és egy másik szlovák író műveiből készült válogatásnak átültetéséért •— jutalmat kaptam. Végül az Alap hozzájárul egy-egy fordítás egyik gépeltetéséhez, anyagilag, természetesen, hivatalos bértarifák szerint.

Fordításaink helyzete — s ez a másik része a kérdésnek — csupa ellentmondás. Kiadóinkban fordítói nagyüzem folyik, s ez felületes ránézésre jó, a hivatalok nyilván örülnek neki, mert nagy számokra hivatkozhatnak, de aligha örül az igényes olvasó. Okok: kevés a jó fordító; a szoros, profik testére szabott, bár azoknak is szűk, de az alacsony honoráriumok miatt kénytelenségből vállalt terminusok miatt a jó fordítók is sietnek, s gyakran kiérleletlen munkát is kiadnak a kezükből; a hanyag fordítót a szoros terminus a bűnnel határos hanyagságokra csábítja, szavakat, mondatokat hagy ki, leiterjakabok özönét zúdítja az olvasóra, mert nem forgatja a szótárakat; nincs elég szerkesztője a kiadónak, a szerkesztők és korrektorok feszített tempóban, többszörös normát kénytelenek teljesíteni, rossz belső feltételek között, nincs idő ezért a szöveg alapos egybevetésére az eredetivel, nincs idő elmélyült nyelvi és stiláris elemző munkára, nincs idő alapos és türelmes konzultációkra a fordítóval, nincs idő elméleti tájékozódásra, olvasásra, továbbképzésre — semmire sincs ideje a szerkesztőnek, aki civilben többnyire maga is fordító; beleszól a problémákba a nyomda is, mert a kölcsönös csúszások következtében van, hogy egy-egy fordítás egy-két évvel a tervezett megjelenés után kerül piacra, s úszik a kiadói terv, úszik a fordító pénzügyi terve. Mindebből könnyű levonni a gyógyjavallatot, bár aligha valószínű, hogy a beteg igazodni fog hozzá: csak jó fordítókkal dolgoztatni; fiatalokból jó fordítókat nevelni; csak értékes műveket fordíttatni; lazább terminusokat a fordítóknak; lényegesen magasabb fordítói, jogdíjakat; inkább arra érdemes átültetések újabb kiadásait, megfelelő irodalmi és publicisztikai propagandával és reklámmal, mint silányabb munkák fordítását halomra, mert ez sem az átadó, sem a befogadó, sem a közvetítő közegnek nem jó.

A helyzethez tartozik a honoráriumok kérdése. Nyugodtan mondhatjuk, hogy kulcskérdés. A műfordítás egészen magas szintű, egészen speciális előképzést, s persze tehetséget és nagy gyakorlatot, azonkívül nagy önfegyelmet kívánó tevékenység. (Művelődéspolitikai küldetéséről és külön mai nagy szerepéről nem is beszélve!) Ennek ellenére a fordítói díjak változatlanul a mintegy húsz éve, az akkori bér- és árviszonyok alapján kialakított szinten állnak. Ha csupán annyit mondunk, hogy a műfordítás speciális képességeket vagy egyetemi képzést föltételező szakmunka, s egybevetjük egy kőműves vagy gépkocsijavító vagy szobafestő kereseti lehetőségeivel, az eredmény egyértelműen a fordítói tevékenység ellen beszél. Nyilvánvaló, hogy aki a műfordítást vállalja, nem azért teszi, hogy meggazdagodjék belőle, vagy ha naivul ilyenre vár, az első próbálkozás alaposan ki is ábrándítja belőle. Nem is a meggazdagodás lehetőségét követelem a műfordítóknak (bár nem tudom, miért ne élhetne olyan gondtalanul egy szorgalmas és tehetséges műfordító, mint egy szorgalmas és tehetséges szakmunkás, ha