Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László, Vojtech Kondrót, Mikola Anikó, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Veres János, Karol Wlachovský: Ankét műfordításunkról
ráadásul azt is meggondoljuk, hogy a jól kereső szakmunkások száma légiónyi, az itteni magyar műfordítóké viszont úgy tíz körül mozog), hanem az általuk végzett minőségi munka méltóbb anyagi megbecsülését. Egyértelműen meg kell mondani, hogy a jelenleg érvényben levő tarifa nem a minőségi, hanem a mennyiségi munka érdekeit szolgálja a műfordításban, nem az elmélyedt, nyugalmas művészi érlelő tevékenységet, hanem a felületes munkát, pedig nem vitás, hogy minden külső és belső körülménynek az előbbit kellene szolgálnia. Az ankét tervezője nem kérdezett rá egy fontos dologra, műfordításunk helyzete szempontjából talán a legfontosabbra: milyen a műfordításaink színvonala. Műfordító vagyok, tehát nem illenék válaszolni rá, de közben szerkesztő is voltam, előbb a kiadónál, majd a Szemlénél, s az utóbbi években az Irodalmi Alap egy-egy alkalmi zsűrijében is műfordításaink elbírálójaként működtem, ezért — úgy érzem — nyilatkoznom kell e tárgyban. Nos, vannak egészen magas színvonalú átültetések, amelyekről tanulmányt kellene írnia valakinek, mert azon túl, hogy pontosak és szépek, még az illető fordító egyéniségét is érezni lehet rajtuk. Vannak aztán megbízható szakmai színvonalon készült, az eredeti szellemét jól közvetítő munkák, ugyanakkor azonban szüntelenül jelen van, olykor ijesztő arányban az a csoport, amelyet nem szívesen lát az ember a könyvesboltban, mert rossz, hanyag, hamis. Egy nemrégi kiadói évben három olyan könyvet is találtam, amely hemzsegett a ferdítésektől, a félreértett fogalmaktól — a leiterjakaboktól. Egyik fordítónk például a szénakaszálást széna körüli munkának, a kiapadhatatlant elképzelhetetlennek, a kaszásnótákat — kaszásdalokat — új nótáknak, népdaloknak, a mondát legendának, a vár fokát várfalnak, a horpadást mélyedésnek, a kaszaverő kalapácsot a kaszát kis üllőn élesítő kalapácsnak, a kocsilajtorját létrának, a saroglyát tengelyvillának, a kocsirudat tengelynek, a fenőkövet köszörűkőnek, a mogyoróbokrot lombos fának, a lajtorjás szekeret létrásszekérnek, a kétszó- lamút kéthangúnak, a lllás rózsaszínt rozsdaszínlilásnak, a némát halknak, az ég kupoláját csillagbúrának „fordítja”, illetve ferdíti: nyolc(!) összefüggő oldalán a könyvnek, szúrópróbaszerűen, több mint nyolcvan ilyen leiterjakabot számoltam meg, a többi hibát nem is számítva. Ha azt mondtuk, hogy az első csoport teljesítményeivel foglalkozni (kellene, elemezni és erkölcsileg fokozottan támogatni őket, úgy azt is el kell mondanunk, hogy ezek a torzszülöttek nem kevesebb figyelmet érdemelnének. Kritikai visszhangja azonban sem az egyik, sem a másik csoportnak nincs. VOJTECH KONDRÖT Fordításirodalmunk és műfordítóink helyzete? A munka feltételei? Meglehetősen nehezek. A kiadók, az Irodalmi Alap, az írószövetség stb. bár (hathatósan) segíthetnek, de a konkrét munkában, egy-egy probléma (feladat) megoldásában mindenkinek önmagának kell boldogulnia. Könnyítést nem várhat az ember, s leggyakrabban nincs is kitől várnia. Állandó és sajátos problémánk, hogy nincs elegendő fiatal (fiatalabb) műfordítónk. A magyar irodalom — főleg a költészet — fordítására sem. A nyersfordítások alapján végzett munka csak átmeneti megoldás lehet. Ráadásul költőt csak költőnek szabadna fordítani. Természetesen nem minden költőnek minden költőt. Lehetőleg csak a hozzá közelállókat fordítsa az ember. (Hogy érthetőbb legyen: a csak műfordító-költőkre Is gondolok, akik különböző okoknál fogva lemondanak a versírásról, de mégis költők — elsősorban költők — maradnak. Általában ők a versek legjobb fordítói!) Még egy apróság: egy eredeti versgyűjtemény, legyen az bármilyen is, mégiscsak eredeti versgyűjtemény! Márpedig gyakran megesik, hogy a jó fordítás elsősorban az eredeti szerző névjegykártyájának számít, s nem pedig a fordítóénak — a recenzensek, az olvasók, a rádió, a televízió stb. szemében. Hát ez bizony bonyolult, s a legjobb esetben is ellentmondásos ügy! MIKOLA ANIKÓ Műfordításunk helyzete néni valami szívderítő. A műfordítók az írószövetség mostoha- gyerekei. Jó lenne, ha az Irodalmi Alap legalább annyira megbecsülné a munkájukat, hogy a hagyobb lélegzetű fordításokhoz alkotói ösztöndíjat adna. Kellene egy aktív fordítói kör is, amely összejöveteleket és ezen belül konzultánsokat biztosítana a fordítók számára. Nagyon fontosnak tartom, hogy a fordítót tanulmányútra küldjék az illető nyelvterületre, hogy passzív, tankönyvízű nyelvtudása gazdagodjék.
