Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László, Vojtech Kondrót, Mikola Anikó, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Veres János, Karol Wlachovský: Ankét műfordításunkról
vánosság nem szerez róla tudomást, nincs más kiút, mint bevallani, hogy mégiscsak céltudatosan fordítok. S ha már így áll a dolog, akkor valamennyi műfordítónak tudnia kell, mit cselekszik. Nem kedvelem az olyan elméleti megállapításokat, amelyeket a gyakorlat nem igazolt vagy nem támasztott alá. Ezért nemegyszer eltöprengtem azon, mit csinálok tulajdonképpen. Mi is az a prózafordítás? Ha elfogadjuk, hogy az irodalmi alkotásnak két vetiilete — tartalmi és nyelvi vetü- lete van, akkor a műfordítónak mindenekelőtt a nyelvi vetülettel kell szembenéznie. A tartalom adott, az eredetiben ugyanis megfogalmazták. Az eredeti alkotás művészi vallomásának tartalmát a fordító semmiképp sem változtathatja meg. Ehhez nincs joga, hiszen különben nem beszélhetnénk műfordításról. A tulajdonképpeni fordítás tehát a forma problémájává válik. Más szóval: fordítani annyit tesz, mint ugyanazt más nyelven, más szavakkal, ráadásul egy más korban is elmondani. Minden egyéb probléma abból adódik, miben különbözik felépítményében az a nyelv, amelyből fordítanak, attól a nyelvtől, amelyre fordítanak (a magyar és a szlovák nyelv közötti eltérések különösen szembeötlők), továbbá arról, hogy mennyire eltérő az eredeti közeg, illetve a befogadó közeg irodalmának fejlettségi foka és jellege; e közben nem lehet megfeledkezni a társadalmi összefüggésekről és a politikai légkörről sem, mert mindez jelentősen kihathat a fordítás aktualizálhatóságára és a felhasznált kifejezés-rendszerre. Már a fent jelzettekből is kitűnik, hogy a műfordítás egyáltalán nem könnyű dolog. S különösen akkor nem az, ha kerülni akarja az öncélúságot. És most arról, ami voltaképpen a kérdés lényege volt. Ha mellőzöm az eredményes műfordítói munka általánosan ismert feltételeit (nyelvi és irodalmi felkészültség), úgy vélem a próza-fordítónak először is azzal kell tisztában lennie, tud-e elbeszélni. (Mint ahogy a versfordítónak is tudnia kell, hányadán áll a verseléssel, habár nem kell okvetlenül költőnek is lennie.) Mert a próza mindenekelőtt elbeszélés, amelynek a tartalmi és nyelvi szerkezete igen bonyolult, még akkor is, ha látszólag könnyedén, magától jön létre. Tapasztalatból tudjuk, hogy kevesen képesek behatolni a prózai szöveg szerkezetébe (az iskolában is elsősorban verselemzéssel foglalkoznak), és még kevesebben tudnak elbeszélni. (Az „elbeszélés" alatt a művészi vallomás formáját értem.) Van, amit meg lehet tanulni, de sok más, egyéni adottságok nélkül nem megy. A /kérdésre ezért csak azt tudom válaszolni: a fordítás munka, de művészi munka — vagyis alkotás. 2. Milyennek látja fordításunk, műfordítóink helyzetét? Milyen segítséget nyújt munkájukhoz az Írószövetség, a Madách és az Irodalmi Alap? KONCSOL LÁSZLÓ Válasszuk szét a kérdést. Más a fordításaink és más a műfordítóink helyzete. Műfordítóinké olyan, mint egy rossz álom: valaki föltesz egy súlyos kérdést, az ember válaszol, de az, aki kérdezett, ügyet se vet a magyarázatra. Fölépítesz valamit, mondjuk egy házat, de talán bele sem költöznek, s véleményt sem mond senki róla. Abszurd sportverseny: atléták verejtékeznek a pályán, a nézők és a szakemberek teljes közönye mellett. Tízegynéhány könyvet fordítottam, ezekből egy híján mind meg is jelent, ill. megjelenik, a megjelentek közül egy kivételével a budapesti kiadók is mindent átvették, de tudtommal csak egyet nyugtáztak az irodalmi sajtóban: a miskolci Napjaink értékelte külön, legalább néhány sorban A tenger mélyébe című fordításomat, egy válogatást az akkori fiatal szlovák prózaírók novelláiból. Buráti véleményt is egyet kaptam, nem várt helyről, Budapestről, egy nem is irodalmi, hanem ismeretterjesztő műfajú fordításomról: az egri antikváriumban vette meg az illető, s mondott róla néhány elismerő szót, olyasmit, hogy gördülékeny, jól olvasható szöveg. Szóval: a közöny. Nyilván a betű-konjunktúra is ludas ebben, amelyet magunk is segítünk növelni, s amelynek így létrehozói és áldozatai is vagyunk, aztán a sok fél-seleijt, amelyet közvetítünk, hiszen a fordítandó könyveket nem magunk szűrjük ki az évente megjelenő művek tömegéből, hanem a kiadó, mi pedig vállaljuk, sajnos, ha fölajánlja, többnyire anyagi meggondolásból, mert kell az a pár korona, fél vagy egyéves nyűglődésünk sovány jutalma. A Madách — hogy a többi kérdésre is válaszoljak — hivatalból nyújt segítséget: fölajánlja a könyvet, aztán az éppen soros szerkesztő kézbe veszi és átfésüli a kész
