Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László, Vojtech Kondrót, Mikola Anikó, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Veres János, Karol Wlachovský: Ankét műfordításunkról
mindenkinek adatott meg, hogy Shakespeare-t, Moliöre-t, Graham Greene-t, Puskint vagy Solohovot fordítsa — erről azonban majd a továbbiak során. A fentiek után most már rátérhetünk a kérdés első felére: milyen adottságok és előképzettség szükségesek a műfordításhoz? Szerintem ugyanolyan adottságok, mint minden egyéb művészi munkához: tehetség és hajlam (hajlam, és nem puszta érdeklődés, tehetség, és nem puszta nyelvismeret!), és ugyanolyan előképzettség, mint minden egyéb művészetté fejlesztett mesterséghez: szigorú szakmai előképzettség — a nyelv anyagának, az irodalomelméletnek, a prozódia szabályainak alapos ismerete. Lehet, hogy ellentmondásnak látszik, mégis így van: az irodalomtörténet Mark Twaintől Veres Péterig sok olyan rangos írót ismer, aki szakmai előképzettség nélkül, pusztán kivételes tehetsége erejéből lett rangos íróvá — nem tud azonban szakmai felkészültség nélkül az irodalomba berobbanó műfordítókról. Másrészt viszont az is köztudott, hogy az irodalom sok olyan műfordítót ismer, akik nem voltak számottevő szépírók, de feltétlenül kimagaslóan számottevő irodalomkritikusok, irodalomelméleti szaktekintélyek voltak: a sok közül hadd említsük ezúttal Riedl Frigyest, Schöpflin Aladárt, Benedek Marcellt. A szakmai előképzettség tehát alapfeltétel — természetesen nem a szó pecsétes írással hitelesített értelmében: ismerünk neves műfordítókat, akik a polgári életben például az orvosi hivatást gyakorolják, s a példát azért sarkítom, mert nem valószínű, hogy ezek a műfordítók az anatómia vagy a belgyógyászat előadásainak keretein belül sajátították volna el a verslábak és versmértékek, az ütem és a rím, a szonett és az óda, vagy akár a szabadvers szigorú szabályait. TŐZSÉR ÁRPÁD Alkotás-e a műfordítás? De még mennyire hogy az! Azzal a különbséggel, hogy a műfordító számára nemcsak a természet és társadalom hat az objektív valóság erejével, hanem a fordítandó mű is. Ha a műalkotás az objektív valóság tükrözése-(-önkifejezés, akkor a műfordítás a műalkotás tükrözése + önkifejezés. Szenei Molnár Albert egyénisége, hányatott élete, üldöztetése, szenvedései nélkül a magyar Dávid-zsoltárok valószínűleg vértelenebbek, kevésbé műalkotás-értékűek lennének. De az alkotóhoz közelíti a fordítót az a mód is, ahogyan a formát megdolgozza. A műfordító éppen úgy válogat a benne élő számtalan szinonima, kép, fordulat között, mint az író, csak míg az író önmagához és a társadalomhoz méri kifejezéseit, addig a műfordító elsősorban az adott mű formáihoz illesztgeti készülő műve darabjait. Kunst 1st Weglassen! Ha van persze miből kihagyni, illetve válogatni. De ez már a kérdés második részével, az előképzettséggel függ össze. Érdekes, hogy ez a probléma éppen most aktualizálódik. Irodalmunk harminc éve alatt minden jobban érdekelt bennünket, mint a műfordító előképzettsége. A fordítás elmélete, sajnos, legtöbbször magukat a műfordítókat sem érdekelte. Adottságot min denki érzett magában, az előképzettséget meg — nagyon sokan — utólag akarták megszerezni. Nem vicc: kiadónkban már anekdotává csiszolódott a jeles írónk esete, aki azzal védte csapnivalóan rossz fordítását, hogy ő csak azért vállalt Ilyen munkát, mert úgy hallotta: fordítás közben lehet a legjobban megtanulni egy nyelvet. S ezzel az előképzettség kérdését részben már meg is válaszoltam: fordítani csak a fordított nyelv és a célnyelv tökéletes ismeretében lehet. Fordító berkeinkben köröz a fáma, hogy tökéletesen csak a célnyelvet kell ismerni, a fordított nyelvet akár szótár segítségével is meg lehet érteni. Az igazság ezzel szemben az, hogy a jó fordításhoz nem szótár, de még a nyelv „tökéletes” ismerete sem elégséges. Mert „tökéletesen’ ismerni csak valami adottat, állandót, változatlant lehet, a nyelv meg szinte napjában változik, érzékeny műszerként követi és jelzi a társadalomban végbemenő változásokat, de akár egy kisebb közösség életmódjának, érdeklődésének a változásait is. A fordító tehát nemcsak a nyelvben „előképezi” magát, de legalább olyan lelkiismeretesen igyekszik megismerkedni a fordított nyelvet és a célnyelvet használó társadalommal és közösséggel is. Ellenkező esetben nagyon könnyen fordíthatja ő is a RAJ-t (ami köztudottan a „Reštaurácie a jedálne” rövidítése) édennek, amint azt egy másik jeles fordítónk tette. Ilyen vonatkozásban a szlovákiai magyar műfordító helyzete ideális: a magyar nyelvet — amely számára többnyire célnyelv — anyanyelvként, kulturális hagyományai nyelveként és általános érintkezési eszközként ismeri, s a szlovák nyelvet — amely
