Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László, Vojtech Kondrót, Mikola Anikó, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Veres János, Karol Wlachovský: Ankét műfordításunkról
Ms, wcö)iOT[>z^vg>^v r Ankét műfordításunkról A szlovákiai magyar irodalomnak mindig jelentős része volt a műfordítás. Különösen a második világháború utáni időszakban növekedett meg jelentősége, amikor a szocialista társadalomépítés keretei között a műfordítás a nemzeti, és nemzetiségi irodalmak együttélésének a fontos tényezője lett. Könyvkiadásunk és műfordítóink érdeme folytán elmondhatjuk, hogy a szlovák és cseh nyelvű klasszikus és kortárs irodalomnak nagyon sok jelentős műve olvasható már magyar nyelven. A nemzetek testvéri együttélésének az igénye a műfordítókra egyre igényesebb feladatokat ró a jövőben. A problémák felvetése és a műfordításirodalmunk mai helyzetének elemzése végett öt kérdést küldtünk néhány jeles magyar és szlovák műfordítónknak, akiknek válaszait az alábbiakban közöljük. 1. Alkotás-e a műfordítás? Milyen adottságok és előképzettség szükséges ahhoz, hogy valaki műfordító lehessen? KONCSOL LÁSZLÓ A szükséges adottság és előképzettség a műfordítás természetéből következik. Kell hozzá irodalmi fogékonyság, rendkívüli anyanyelvi biztonság, idegen nyelvtudás (minél tökéletesebb, annál jobb), magas szintű és állandóan gyarapodó általános műveltség, egyetemi végzettség vagy annak megfelelő önművelő munka. A jó fordító alapmagatartása — s ezt tíznél is több könyv tolmácsolása után mondhatom — az, hogy egy másodpercig sem hagyatkozik teljes bizalommal az emlékezetére, hogy a szótártak) és a lexikontok) mindig a kezeügyében van(nak), és lankadatlan buzgalommal forgatja őket. Jó fordító jó kézikönyvtár nélkül elképzelhetetlen. Ez a dolog elengedhetetlen mesterségbeli része. A többi — az eredetiekkel azonos hatású szinonimák, szó- és mondatszerkezetek keresése, beilleszkedés az eredeti stílusába, annak létrehozatala, kikeverése a befogadó nyelvi közegben — ez már olyan része a műfordításnak, amely jórészt intuitív tevékenység, tehát inkább művészet, mint mesterség. Egyfajta színészkedés ez, de a zenei előadóművészethez is hasonlítható. Abban viszont sajátos tehetséget kíván, hogy a jó műfordító nem egyetlen stílust hoz létre, mint az alkotóművész, hanem elvben a stílusok végtelen sorának kikéverésére képes. Az eszményi műfordító nyelvi virtuóz, aki anyanyelvén bármit meg tud csinálni, amit egy másik nyelvi közegben megcsináltak. Annyiban persze nem művész, hogy saját művészi mondanivalója nincs a világról, csak talán egy-egy fordítói föladatával mélyebben azonosul. Ha író (költő) volnék, gondolja, én is így csinálnám valahogyan. Az író-műfordító esete, persze, megint más, nála nyilván több a szuverén nyelvi elem, a saját „modor”, s a fordítandó művész vízióját átszínezi a fordító művész víziója. Mi persze nem erről, hanem a tiszta műfordítói munkáról beszélünk, vagy inkább csak arról, s rá saját élményeim szerint lényegében a fentiek érvényesek. Németh László gályarabságnak nevezte a fordítást, találóan. Bennem modernebb képzet is motoszkál: a futószalag mellett ülő vagy álló s onnan soha el nem mozdulható munkás képe. írni állva, sőt sétálva Is lehet, kiül-
