Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - LÁTÓHATÁR - Díaz, Jesús: A kő (novella)

JESÚS Dl AZ A kő Ugye, Mauro, sosem gondoltad volna, hogy néhány korty víz egy ember életébe kerülhet. Három ujjnyi mindössze, három ujjnyi víz. És ráadásul még meleg is volt. Csak arra volt elég, hogy megmártsam az ajkamat, meg néhány cseppnyit hintsek a fejedre, ez volt minden. A vér abban a percben fölitta. Biztos, hogy soha nem is álmodtad volna, de tudom, hogy te az én helyemben ugyanezt teszed. Az ember már ilyen. Ha újra ismétlődne az egész, adnál a vízből, ugye? Mert én szépen kértem tőled. A baj csak az volt, hogy nem sikerült adnod, nekem meg nem sikerült elvennem tőled és most látod, mi lett a vége! Szép szóval nem sokra megy az ember. Főleg, ha a fajtánkbelihez szól. A fennsíkon könnyebb volt az élet igaz, Mauro? Ott nagy legény hírében álltái. Viszont egyszerűbb volt a dolgod, mivel a felkelők foglyok voltak. Te pedig mestere voltál annak, hogy szóra bírd valamennyit. Nem volt nálad kü­lönb, amikor a drótot a fülükbe, vagy a heréjükbe kellett beleszúrni. A góré te voltál, az szent. Aztán meg tetszett is neked ez a móka. Oda vitted eléjük a nőket, aztán a szemük láttára szórakoztál velük. Ettől mindnek megeredt a nyelve. Nekem nem volt ínyemre az ilyesmi, nem mintha nem kedvelném a nőket, csak hát képtelen voltam mások előtt egy lánnyal lefeküdni. Hiába, nem ment. Ezért is néztek rám ferde szemmel és ezért osztottak be melléd, hogy majd a kezed alatt kitanuljak. Ez volt az első közös munkánk, a végén már majdnem megkedveltelek. Egész biztos, hogy jó haverok lettünk volna, ugye, Mauro? Csakhogy már az elején belevágott a ménkű. A jelentés a sza­kállasok* trükkje volt, s arra szóig Ut, hogy kinyiffantsanak bennünket. Most az egyszer kimásztunk a csávából, mert berezeltél. Ez az igazság. Amikor a hegyekbe mentünk, megmondtam ezt neked, mire te úgy begurultál, hogy az anyámat emlegetted. Ezt nem fogom elfelejteni. Az anyám az olyan, mint az oltáriszentség. Egy férfinak nem lehet csak úgy belekötni az anyjába. Én sem bántom a tiédet, látod, mert most már nem tudsz védekezni. De az biztos, hogy akkor inadba szállt a bátorság, és nem érkeztünk meg idejében a meg­beszélt helyre. Ez mentett meg bennünket. Legalábbis most az egyszer. Aztán a szakállasok megneszeltek valamit és most más kiütünk nem maradt, mint a hegyek. A hegyekben pedig nagy a szomjúság, ugye, Mauro? Jött a szomjúság és mellénk szegődött utitársul. A tengert is kiinnám. Az átok az volt, hogy nem számíthattunk a parasztokra, mert beköptek volna a felkelőknél. Itt most ők az urak. Azelőtt nem így volt, emlékszel? Azelőtt elég volt fölmenni a dom­bok közé és elvihettük az összes vizet és tejet, elhajthattuk a disznóikat és tyúkjaikat mind egy szálig. Habár soha nem magunknak. Igaz, néha a saját szakállunkra is raboltunk, de a fejesek majdnem mindig hullajtottak valamit számunkra is. Úgy, mint most is a fennsíkon, ahol mi vagyunk az urak. Nem­sokára itt fönt is mi fogunk parancsolni, ugye, Mauro? A szomjaztatás, az is a kelléktárodba tartozott. Én is használtam ezt a mód­szert, mert eredményre vezetett anélkül, hogy az ember túlságosan megeről­tette volna magát. Tőled tanultam ezt a figurát, úgy ám, ezeket a dolgokat soha nem rejtetted véka alá. Végtelenül egyszerű volt: az ember három napi szór jazás után összeroppan. Oda tettünk a foglyok elé egy korsó ijó hideg vizet, emlékszel? Ha nem vallottak, akkor eléjük öntöttük a földre. Nyomban neki­* fidélisték

Next

/
Thumbnails
Contents