Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - LÁTÓHATÁR - Beniak, Valentin: Válasz a sírból (vers)

VALENTIN BENIAK

Válasz a sírból

Utolsó igric-sarjadék, utód, ki halsz a mester holtán, midőn hajnalra gyűlt az ég, sípot adott az iszkoló Pán.

A Dunán felszél sír, nyüszít, dalodban éppen ennyi kín van, de merengnek a századok, s egyenlők lettünk mind a sírban.

Miért vagy kétségbeesett?

Miért bámulsz föl a vén sziklára? A parti korzón hölgysereg, s a bárban új prímás cifrázza. Engem kutatsz a rom falán, loggiáin, ott, hol fecske illan. Merengnek ott a századok, s egyenlők lettünk mind a sírban.

Az égbe szállt az ősi hír, s egy pórhoz járt a várkisasszony. Minden viskó teremni bír olyat, ki védjen, simogasson. Nosztalgiát dajkál az ég a fémmel, öntött esti pírban, míg merengnek a századok, s egyenlők lettünk mind a sírban.

A sáncon túl az éj az úr, s csupasz fal int a néma égre, rég elhunyt madame Pompadour, s bukott az úr, ha nem hölgy védte. Vajh ki szeretne minket itt?

A sok királyi herceg hol van? Merengnek rajt’ a századok, s egyenlők lettünk mind a sírban.

Lovagi tornák voltanak, zsoldososok álltak léniákba, s míg Marsszal síkra szállt a had, vadászok élén jött Diána. Lakomázott az igric is — vadászeb, farkastorba hittan. Merengnek rajt’ a századok, s egyenlők lettünk mind a sírban.

Varázslógúnyád fölvevéd, hogy félni kellett s szánni kellett, karddal, mordállyal övezéd magad, mert hét gonosz közelgett, banyákra ostort hordozál, a várkáplánt utálva nyíltan: merengnek rajt’ a századok, s egyenlők lettünk mind a sírban.

Hogyan volt merszed, öregem, hogy fellopózz az ágyasházba?

Űntad a padlóköveken, és vélted, jobb bitón ingázva? Minden szerelmes igricet husángos szolgák űztek vígan, merengnek rajt’ a századok, s egyenlők lettünk mind a sírban.

Kedvelte nótád a homály, s engedtek az erődítések, mert senyvedett a Donna már, s a vadkan úr fújtatva lépett.

Kis női praktikák felől egy-egy könnyed szó könnyen illan. Merengnek rajt’ a századok, s egyenlők lettünk mind a sírban.

Mit látni fentről idelent?

Lásd bölcs eszét az ég Urának, s lám, boldogok a holtak, mert táplálhatják lentről a fákat.

Forog az öntözőkerék, mondjad megint, bár szádba’ víz van hogy merengnek a századok, s egyenlők lettünk mind a sírban

Könyörgünk egy kis életért, amely — miként a könnyű pille gubót sző és megint kikéi és jeggyel ékes szárnya íve — közelget, elszáll, visszajő, akár sunyítva, akár nyíltan. Merengnek rajt’ a századok: egyenlők lettünk mind a sírban.