Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - LÁTÓHATÁR - Duba Gyula: Az író és a táj (Négy kérdés Ladislav Ballekhez
AZ ÍRÓ ÉS A TÁJ Négy kérdés Ladislav Ballekhez Az interjút készítette Duba Gyula 1. Mit jelent számodra Dél-Szlovákia, gyermekkorodnak milyen távoli világát? Milyen ifjúkori élményeid fűződnek Dél-Szlovákiához, s közelebbről melyik vidékéhez? Tarkasága, színpompája és illatgazdagsága miatt szívesen hasonlítom szűkebb hazámat exotikus áruval teli bolthoz. Összenőttem a tájjal, ahogy már összenövünk a szülőhellyel és gyermekkorunk terével és idejével. Szüleim Szlovákia északi vidékeiről származnak; apámat a szolgálati kötelességek hozták délre. Délen születtem, Gyűgyön és Ipolyságon nőttem fel, gyakran megfordultam Párkányban, ahol apám vámhivatalnokként dolgozott egy ideig, és ezen a tájon éltem egészen az érettségiig [az ipolysági szlovák gimnáziumba jártam). Olyan éveket éltem itt át, amelyeket nem lehet elfelejteni, és hiába hagyja el az ember gyermekkora tájait, lélekben mindig visszatér oda, s nem szalaszt el egyetlen lehetőséget sem, hogy meglátogathassa, ahogy én is teszem az idén nyáron. Örömmel járok vissza Ipolyságra, Gyűgyre, mindig jólesik néhanapján látnom Párkányt. Szép emlékeim fűződnek Érsekújvárhoz is, ahol egy helybéli orvos megmentette a hallásomat, de Bajoshoz is, ahol több ízben nyaraltam még abban az időben, amikor nagybátyám az ottani állami erdőgazdaságnál dolgozott. Ha Dél-Szlovákiáról beszélek, elsősorban ezekre a helyekre, de főleg Ipolyságra és környékére gondolok. Ezt a várost valóban nagyon szeretem és mindig szépnek látom, de kivált májusban felejthetetlen, amikor egyetlen nagy parkká alakul át. És ráadásul a hidak közötti mezők is virágba borulnak. 2. Milyen emberi élettapasztalatokat szereztél délen, s hogy látod a szlovákok és magyarok együttélésének történelmi tényét? Ezen a tájon éltem egészen felnőttéválásomig, tehát emberileg itt formálódtam. Semmit sem dobhatok el magamtól amit itt láttam, átéltem és megpróbáltam, mivel részemmé vált. A táj és az itt élő emberek örökre bevésődtek hajlamaimba. És ahol éltem, arról vallanak elképzeléseim is. Végeredményben a saját történeteim árulnak el a legkönnyebben. Irodalmi hőseim is — testben és lélekben egyaránt — leginkább Dél-Szlovákiában érzik jól magukat. Áhítom a vizet, mint minden délvidéki ember, szeretem a színeket, nem tudok gyümölcs és zöldség nélkül élni, lenyűgöznek a kukorica-, a dohány- és a napraforgótáblák, képtelen vagyok betelni a virágzó akácerdők és a hatalmas búzamezők látványával, megdöbbent a sűrű növényzet, a nádas, az áttekinthetetlen bozót. És legszívesebben csípős, fűszeres ételeket eszek. Nem idegesít a hőség, hamarabb a hideg. És a déliek más, sokféle kedvtelése is rámragadt. Beszéd közben is leggyakrabban Dél-Szlovákia problémáira terelem a szót. Az idősebbek közül bizonyára sokan emlékeznek a háborút megelőző, a h '- borús és a háború utáni esztendőkre, azokra az eseményekre, amelyeknek a józan szlovákok és magyarok semmiképp nem örülhettek. Én már csak hallomásból ismerem ezeket a dolgokat. Emlékeim azokba az évekbe nyúlnak vissza, amikor kapcsolataink már rendeződtek, olyan formát öltöttek, amely mindkét fél számára, a szlovákok és a magyarok számára is előnyös, tehát lehetővé teszi, hogy a két nép — ahogy évszázadokon át — továbbra is kölcsönös megbecsülésben éljen egymással.
