Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - LÁTÓHATÁR - Suksin, Vaszilij: Jermolaj bácsi (novella)
VASZILIJ SUKSIN Jermolaj bácsi Eszembe jut egy eset gyermekkoromból. A legnagyobb dologidő volt. Aznap korán befejeztük a cséplést, mivel eső közeledett. Az égbolt mélykék volt, de már süvített a szél. Mi, gyerekek, örültünk, hogy eső közeleg, örültünk, hogy kipihenhetjük magunkat, de Jermolaj bácsi, a brigádvezető rosszallva nézte a felhőt, és csak nem igyekezett hazafelé.. — Nem lesz eső. Elviszi a vihar. — Szerette volna elcsépelni az egész aszta- got. De már mindannyian fölszedelődzködtünk, és kénytelen-kelletlen ő is készülni kezdett. A brigádépület másfél kilométernyire volt. Amíg odaértünk, és leszedtük a szerszámot a lovakról, majd megvacsoráztunk, az ég kékje eltűnt, de eső valóban nem esett. Hirtelen erős szél támadt, por kavargott... A sötétségben reszkető fénnyel lobbantak föl a villámok, és dörgött az ég. A szél dühöngött, kavargott, de eső nem esett. — Tolvajnak való idő — mondta Jermolaj bácsi. — No, Griska... — Jermolaj bácsi fürkészve körülnézett, rajtam akadt meg a szeme. — Griska meg Vanyka, menjetek a cséplőszérűre, éjszakázzatok ott. Nehogy valaki odamenjen, ezen az éjszakán, és meglopja a gabonát. Ez éppen arravaló éjszaka. Elindultunk Griskával a szérűre. Az a másfél kilométer, amelyet az imént villámgyorsan megtettünk, most hosszúnak és veszélyesnek rémlett. A zivatar teljes erővel kitört; villámlott és dörgött mindenfelől. Ritkás esőcseppek hullottak, fájón csapkodták arcunkat. Por- és égésszag érződött áthatóan, kesernyésen. Amikor tűzkővel tüzet csiholnak, annak van ilyen szaga. Mihelyt a magasban föllobbant a villám, idelent minden, minden — az aszta- gok, a fák, a keresztekbe rakott kévék, a mozdulatlan lovak — mintha egy pillanatra a levegőbe emelkedett volna, aztán a sötétség mindent elnyelt; majd a magasból kongó, szaggatott dörgés hallatszott, mintha óriási kövek zuhannának a hegyről a szakadékba, ide-oda csapódva. Eltévedtünk. Letértünk az útról, és nem találtuk meg az asztagot, ahol délután csépeltünk. A sok asztag között nem tudtunk eligazodni. Meg-megálltunk, vártunk, hogy újra világos legyen: aztán mintha minden felszökött volna, egy szempillantásnyira a levegőben függött, a kék és éles fényben, majd újra eltűnt minden, és a vaksötétben gördültek lefelé az óriási kövek. — Másszunk be a legközelebbi kazalba, és éjszakázzunk ott — ajánlotta Griska. — Jól van. — Reggel majd azt mondjuk, hogy a szérűn éjszakáztunk. Ki tudja meg, hogy nem? Bemásztunk a kicsépelt kazalba, a meleg, ijó szagú szalmába. Beszélgettünk egy kicsit, és elhatároztuk, hogy jó korán felébredünk ... Észre sem vettük, mikor aludtunk el, nem hallottuk, hogyan esett éjszaka az eső.
