Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - DOKUMENTUMOK - Veres Péter levelei
ilyen nem lehetséges (az életben, a világban, de különösen az emberrel sok minden lehetséges), hanem azért mert nincs meg a logikája. Hogy tudományosan mi van és mi lehetséges ebben, azt nem tudom, de ez az irodalomban kevésbé érdekes. Csak az az érdekes, miképen lesz — lehet — Saulusból Paulus, vagy méginkább: rossz Ferencből Szent Ferenc? Egy külön probléma ugyanitt: Konc igazi ember, Lipták azonban és a szövetkezet többi emberei kissé még Lukács Margit is meg a fiuk is: csak árnyak. Persze, tudom, az én írásaimban is sok ilyen van. Az embert lefoglalja a főalak és ügyet sem vet a többiekre, de utóbb aztán észrevesszük, hogy nem egészen életszerű az írás, szegényes a faunája, még ha a flórája meg volna is. Csak az a hiba, hogy egy Török Péter ezt a Konc Gáspárt azelőtt se szívelte, mert a Török Pétereknek ez a természete és ez a logikája is Mégegyszer: mellesleg: Az emberbe beleoltott idegen testrész ilyen hatását egyébként ezelőtt vagy 40 esztendővel is olvastam már. Papp Mariska nevű fiatal írónő (eltűnt azóta az irodalomból) írta és az volt a címe: „Anatol keze”. Egy nihilista keze egy idegen szóba oltva, végbeviszi a merényletet. (Közben megint eszembe jut valami más. Ha ez Kafka-i és Dürrenmatt-i ötlet volna, akkor meg egészen annak kellene lennie és felesleges a realista „story”.) A cséza ügynél végre érzékelteted, de nem elég erősen és világosan, hogy milyen rettenetes baj az, hogy a szocialisták egyszerűen képtelenek megérteni a patriarchális és egyben történelmi paraszti életérzést és gondolkozást. Felhívom a figyelmedet a tavaly megjelent és azt hiszem kellően nem értékelt „Tiszántúli történetek” egyik novellájára, a „Forradalom és esküvőre”. Ott önkritikusan irónikusan és mégis bíráló indulattal mondom el a saját forradalmár és szocialista vakságomat 1919 tavaszáról. Ahogy sejtetem, a befejezés nem meggyőző. Ki akartál bújni a sematikus hálóból, a meggyőzött, megjavult paraszt sémájából és egy másik verembe estél. A téma és a történet epikus vezetést és befejezést kívánt volna (ilyen több is van: az egyik a csendes beletörődés, a másik a tragikus, amely a jellemből és a helyzetből eredően szintén törvényszerű. A harmadik, amelyet leginkább alkalmazni szoktok, az ilyen Török Péternél, a meggyőződés megváltozása valószerű. Végeredményben mi hát ez? — teheted fel a kérdést nekem. És pedig egészen jogosan, mert az ilyesfajta bírálatot a mai tárgyú irodalom ritka darabja hívja ki. No nem tesz semmit. Kitűnő kísérlet ahoz, hogy miképpen lehet kijutni a mai irodalmi kátyúból. Becsületes munka, szív, szeretet és hozzáértés is van benne (az utóbbiból nem elegendő) és a mondatokban itt-ott igazi írói értékek (pl. a 2. oldalon a lovak... „nagy barna szemük diónyira fénylik a lángok villogásában.”) Igen: az író a meglevő anyagból újrateremti a világot, de a saját szemével és a saját nyelvén. Nem magyarázok tovább, hisz a leveledből és az írásaidból látom, hogy szinte már mindent tudsz az irodalomról, csak a világról, az életről, az emberről és a leikéről nem tudhat az ember soha eleget. Mindössze annyi az egész, hogy vannak szerencsés óráink és érvényes gondolataink és olyankor jót-jól irunk. Abban a reményben, hogy nem árt neked az ilyen kegyetlen beszéd — amiről azért szeretnék valami hirt — választ kapni — további jó munkát! Bpest 1963. márc. 28. Veres Péter Ui. Írd meg, mit csináljak a kézirattal? Átadjam valamelyik folyóiratnak, vagy víssza- küldjem? Kedves Öcsém! Ma délelőtt a vonatban elolvashattam (kevés időm volt mostanában) a Hét multhetl számában Optimizmus vagy elidegenedés című cikkedet és ugyanott a leány-anya novelláról adott válaszodat is. Az eheti számban meg, már itthon — a Mama című novelládat is. Es muszáj róla írnom, ha csak futtában is. Csak helyeselni tudom, amit a ma már divatossá vált elidegnedésről irsz. Ez az, amit én úgy nevezek, hogy: „íróintelligencia”. Ez mindenki másénál több kell legyen: a tu
