Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához II.
Korácsonyeste is egyedül voltam, nem láthattam Csacsi és Sanyi örömét. Már nem gondolok a ruha-vételre sem. Ki tudja, mi lesz velem holnap? Itt volt Radnótiné, épp csak vagy két órára, s már ment is vissza Budapestre. Érdemes egy ilyen nagy utat megtenni miattam? Lassan elfelejtem, mikor írtam neked levelet, csak te emlékeztetsz. Olyan a tolongás körülöttem, hogy nem jutok munkához, utána pedig fáradt vagyok. Legutóbb Czine Mihály egyetemi tanár járt itt a családjával. Ö írta tavaly a hetvenedik születésnapomra a legszebb köszöntőt. Most kaptam meg a jugoszláviai „Magyar Szó” júliusi számát, benne Bori Imre cikkét rólam, Egy szenvedélyes publicista vallomásai címmel. Sajnos nem vagyok jól. Éjjel erős, másfélórás fibrillációs rohamom volt, és utána olyan ájultnak éreztem magam, hogy ha leléptem volna az ágyról, biztosan a földre zuhanok. Pedig most egészségesnek kell lennem, jön felvételt készíteni a tévé és a jövő héten a Tátrába vinnének a magyar értelmiségiek tanácskozására. Ha a nap sütne gyönyörű lenne a szemközti erdő, így fény nélkül nem érvényesülnek a színek. Karácsonyestén Csacsinak volt a legnagyobb öröme. Nem a nagy ajándékoknak örült, hanem mint kisgyermek a babájának, a piros zsoké-sapkájának. Abban vacsorázott, sőt utána abban mosogatott. A könyvdedikálással most szünetet kell tartani, eddig vagy százharmincat küldtem szét és még kellene vagy húsz. Újévre azt kívánom neked is, amit mindnyájunknak. Bizonyára kíváncsi vagy, hogy a nagy kassai kiruccanás után hogy vagyok? Ha nem bajlódtam volna a torkommal, talán nem is lenne semmi baj, de így, a húsz perces hangos beszéd, meg a vacsora utáni danászás a fiatalokkal megtette a magáét. Két napig teljesen rekedt voltam. Mintha egy idegen szív lenne bennem! Kísértetiesen más a ritmusa, nem tudok hozzászokni, zavar, ijeszt, és borzasztó gyenge vagyok. Az előszoba ajtót becsuktam, hogy ne zavarjanak a látogatók. Légy szíves a patikustól Isoptint szerezni, erre feltétlenül szükségem van. Elég! Nem megy tovább. Erősebbnek érzem magam, nagyon vágyom a levegőre, mindössze egyszer voltam kinn az udvaron, ültem, feküdtem, olvastam. Ebédre átmegyek Csacsiékhoz. Személyes jöveteled helyett újra csak egy levél, de talán még jobb is volt így, mert ma egy sürgős dolgot kellett megírnom, magam gépeltem az én régi gépemen, amelynek a billentyűit alaposan ütni kell, hogy működjön. Megírás és gépelés (majdnem 4 flekk] 3 órát tartott. Pedig péntekről szombatra virradóra volt egy ötórás fibrillációm! A múltkor elfelejtettem beszámolni egy nagyon kedves és megható látogatásról. Két nagy autóbusz állt meg a házam előtt, kiszállt belőlük 90 ember. Öregek, a kassai nyugdíjasok klubja jött tisztelegni. Felálltak sorba az udvaron, valaki beszédet mondott, átadott egy csokrot és egy tokajit, aztán én válaszoltam és közösen elénekeltek egy szlovák és egy magyar dalt. B. is jó állapotban talált, meg volt elégedve a szív tónusával. De szombat délután négy órakor kezdődött egy húsz órán át tartó fibrilláció! Ez a rekord. Hiába vettem be a gyógyszert, a roham csak nem akart elmúlni. Két-három órát még kibír az ember, de ez: idegekre menő türelempróba, mert utána jön a félelem, mikor lesz újabb roham és meddig fog tartani? Lassan sokkot kapok egy-egy roham indulásánál, olyan alatto mosan kezdődik és én, a szabad lélek ki vagyok szolgáltatva a vegetatív, kormányozha- tatlan idegrendszernek. Meddig fogom még bírni? Neharagudj, hogy így kiborultam.
