Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához II.
mázok. Jánosnak nagyon tetszett a rozsnyói díszoklevél stilizálása. Jönnek-mennek a vendégek, olyanok is, akiket vagy ötven esztendeje nem láttam. Az Oj Szóból tudtam meg, hogy a Literárni noviny és a Kultúrna tvorba is írt rólam. Most már hozzá kellene fognom valami munkához, de úgy kilendültem a kerékvágásból, hogy nem tudok visszatalálni. Előszó kellene a „Stószi délelőttökhöz”, de nem tudom, mit írjak, és hogyan? Még élek! A múlt hét volt a terhelési próba, a második bankett után nagyon kimerültem. (Ha Pesten élnék, ez várna rám nap mint nap.) Tegnap az 1919-es miskolci menyasszonyom (aki már meghalt) húga volt itt a férjével. Az írószövetség megajándékozott egy karórával. Soha életemben nem hordtam karórát. Most próbálgatom. Hogy nekem mi kellene Budapestről? Az, amit sehonnan nem lehet importálni: egészség, munkabírás. Dolgozni szeretnék, de nem megy sehogysem. Megjelent az Irodalmi Szemle szeptemberi száma. Valóban impozáns tisztelgés, az egész szám (mintegy száz oldal) nekem van szentelve. Egy hete nem volt vendég, úgy látszik, kezd csillapodni az áradat és ez a jó. A múlt szombaton L.-ék beállítottak egy stockholmi egyetemi tanárral. Rozsnyó és Krasznahorka meglátogatása után erre utaztak haza. Csütörtökön az új prágai nagykövet volt „tisztelgő” látogatáson kíséretével. Hoztak cseresznyepálinkát, gyere megkóstolni. Tegnap végre nekiláttam a munkának, a „Stószi délelüttök” előszava megírásához. Köszönöm a viharkabát miatti fáradozásodat. En úgy tettem el, ahogy küldted, de Csacsi mindenáron látni akarta, hogy áll rajtam. Most reggel és este is fűtök, a ka. csákat nemsokára felváltják az ablak alatt a cinkék. Érdekes, a fecskék távozását még szeptemberben sem lehetett észrevenni. Máskor gyülekezésük figyelmeztet már napokkal előtte. Biztosan gyülekeztek most is, csak olyan kevesen, hogy nem vette észre az ember. Az orvosnő eltiltott a munkától, le vagyok törve: hát már dolgoznom sem szabad? Beállt az igazi ősz, köd van és nedvesség. Ma délelőtt a nagykaposi gimnázium egyik érettségiző osztálya volt itt. Több lány, mint fiú. Kedvesek voltak, és azt hiszem én is hozzájuk. I. mesélte, hogy találkozott veled a kórházban, szép voltál és nagyon elegáns. Engem Csacsi gondozott, ő csinálta a levesbe a grízgaluskát és remek volt! Boldog volt, amikor megdicsértem. Képzeld, a kassai békevédők egy szlovák Fábry-estet akarnak csinálni! Most reggel beszélte I., hogy megint bent voltál a kórházban és még jobban néztél ki, mint a múltkor. Különösen dús hajzatodat csodálja, és tetszel annak a szemüvegesnek is. Még mindig azzal a szerencsétlen előszóval bajlódom. Hogy gondolhatnék nagyobb munkára, amikor még az ilyen apróság is hónapok óta fogva tart! Nem tudom eltalálni a varázsszót. Lehet, hogy ha ezzel megleszek, elillan belőlem ez a tehetetlenségi trauma és tudok majd dolgozni. Ami a kabátot illeti, inkább hosszabb legyen, mint rövidebb színe: szürkéskék, de ne világoskék, és ha más nincs, akkor barna. Zöld semmiesetre sem! Most a madarakat figyelem márcsak azért is, hogy az ablakomba tévedő verebeket elkergethessem. Több madaram van, mint tavaly, és ez örvendetes. Rengeteget falnak: egy kilő dió egy hétre! Hogy mi legyen a Csacsi jézuskája? Egy szép retikül. Egyszer sétálni volt a barátnőjével és annak volt retikülje. Csacsi megkérte, hogy engedje beletenni a zsebkendőjét, de a barátnője nem engedte, sőt kinevette, mert neki nincs táskája. Hát ezért kellene. Lehet fehér vagy fekete, csak szép legyen. Gyenge vagyok. Minden aktivitásom a verebek elhessegetése. Nem írok leveleket, nem merek enni.
