Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához II.
A Sőtér-látogatás is lezajlott, szombaton voltak itt és este mentek vissza. Örültek, hogy itt lehettek, s én örültem, hogy eljöttek, mert nagyon rendes emberek mindketten. De utána, este háromnegyed nyolctól reggel fél háromig rohamom volt. Hiába, sok volt egy kicsit egész nap beszélni. Főleg én beszéltem, mert érdekeltem őket. Nagyon hívtak Pestre, de ha ezt az egy délutánt ilyen rosszul bírtam, mi lenne ott velem? Ilyesmiről most szó sem lehet. A Kortárs után most az Elet és Irodalom dicshimnusza következett. Egy Varga József nevű fiatal esztéta írta olyan szeretettel, hogy ez megható. Félek, hogy a roham megismétlődik, és ez roppant idegesít. Képtelen vagyok dolgozni, csak ülök és magam elé meredek. Valami lidércnyomás nehezedik rám, félek a háborús veszélytől, nem hagy nyugodni egy újabb háború kirobbanásának lehetősége. Ez lenne a vég. Akkor én is elmondhatnám Bartókkal, tele bőrönddel kell elmennem. Nem pótolhatom ki azt, ami bennem van. Most, hogy itthon vagyok megint, köszönöm meg neked azt a sok jóságot, figyelmességet, szeretetet, amellyel kórház-létem alatt körülvettél. Milyen jó tudni, hogy ilyen gondoskodóan szeretsz! Csak egészségesebb lennék, hogy több örömmel tudnám szere- tetedet viszonozni! Most semmi mást nem csinálok, mint a rengeteg felhalmozódott újságot és folyóiratot olvasgatom, szorongva és féltve, hiszen most téged is félteni kell, nemcsak magamat. A cseh művészek kirándulását olyan plasztikusan írtad le, hogy szinte azt éreztem, ott voltam én is. Kár, hogy nem írsz riportokat legalább, egész biztosan jól sikerülnének, próbáld meg egyszer. Megkezdődött már a hangversenyidény? Nálam két hete tartanak a Bartók és Liszt-fesztivál pesti csodái. Ilyenkor eloltom a villanyt és a sötétből figyelem a roppant világosságot! És az ősz még mindig gyönyörű! A szemközti hegy oldal szineződik. Nemsokára talán te is meglátod. Ülök és ültem már néhány estén át a te lámpád fényében, és mint ünnepi olvasmányt újraolvasom Goethe Wilhelm Meisterjét. Mindenütt a te fényeid, a te fény-forrásaid! Még ezt a levelet is a te lámpád fényénél irom! Itt vagy így is, és a jelkép és valóság egyet jelent, téged, a világosságot, a világot! Nagy-nagy örömöt hoztál nekem karácsonyra: szerelmed fényét! En is nagyon levert és szomorú vagyok. W-né súlyos tüdőgyulladással fekszik, penicillint kap ugyan, de annyira legyengült, fogy féltenünk kell őt. Minden nap elmegyek hozzá. Szilveszterkor, tőle hazajövet nem tudtam vacsorázni, annyira hatott rám tehetetlen szenvedése. 1962 Ez az első levél ebben az évben, még újév napján akartam megírni, de sokat dolgoztam, mire tegnap reggel hét órakor jött a szívroham extraszisztólékkal, s így abbamaradt minden. Most is úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom, vagy inkább rongy. Olyan lehangoló az egész: két teljes hónapon át kedvvel tudtam dolgozni, csakhogy minél hamarább befejezhessem az Európát. Es most féppen a legnagyobb feszültség közben, mert a folytatást, hogy vigyem végig?) újra egy üzemi baleset. Az agy működik, de a kéz nem tudja követni. Ha minden jól megy, ma délelőtt talán dolgozni is fogok. Most a madáretetést fejez tem be. Minden reggel megesznek egy csomag kekszet. A bosszantó az, hogy sok veréb jön és csak kevés széncinke. A veréb: a madarak lumpenproletárja, még az etetőt is bepiszkolja, s mivel ezt a cinegék utálják, ritkábban jönnek. Füttyöm nyomán egy egész veréb-felhő száll felém. Egész nap ezt az egyetlen füttyöt lesik. Egy szál gyertyánál írok, nincs áram. Most vacsoráztunk, a Csacsiék most mesélték sírva, hogy autóbusz-karambol történt. Alig egy kilométerre Strósztól, egy kb. hatméteres mélységbe zuhant a busz, a volt hámori tó medrébe. Átfordult vagy háromszor.
