Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához II.
Betegen írok, furcsa álmom volt. Egy szobában, melynek ablaka az Andrássy-udvarra nyílt, ültünk egy páran, mint egy orvosi rendelőben, de az orvos afféle amatőr gyógy- növényespapféle volt. Később kisült, hogy nem is orvos, de fóscil, és az arca meg az alakja minduntalan változott. Hol Pfeiffer kanonok volt, hol a te arcod, különösen a jóslatoknál, olyan görög, Pythia-féle ruhát is viseltél. Aztán újabb ismerősök jöttek, míg végülis eltűnt az álom vég és pont nélkül. Itt ma szépen esett a hó. Érdekes, az erdő már elkezdett zöldülni, de most ugyanúgy néz ki, mint egy hete. Visszatartja a zöldjét, a lélegzetét, vár. Mi is várunk, szerelemre, találkozásra, Jobb időkre, kis örömökre. Kijössz hozzám, hogy enyhülést hozzál. És ha neked is örömöt jelent az együttlét, az nagy dolog, mert mégiscsak te vagy az, aki többet hozol és többet adsz, mint én. Én ezt nem tudom neked soha, semmivel méltóképpen megköszönni. Tegnap hallgattam a rádiót és értesültem az aggasztó hírről, a csúcstalálkozó tervének felrobbantásáról, a Béke vereségéről. Ez persze megint felkavart, noha igyekszem elterelni a gondolatokat. Oh, legyen és maradjon velünk a Béke. És maradj meg te is nekem! Ültem és olvastam a virágzó körtefa árnyékában. Ültem, néztem a zöldet. Mennyi árnyalat! A ribizlibokor zöldje egészen más, mint a körtefáé, de nem azonos az almafáéval, s más a szilvafalevél zöldje is. Ülök és nézem a nagyszerű természetet, hallgatom a madarakat és rád gondolok. Olyan szép volt, mint egy álom. főttél, mint egy tündér, néhány percre s már menned kellett. Amikor elmentél, eszembe jutott mindaz, amit mondanom kellett volna. Álom volt, tündérmese, amikor utána akartam kapni, már nem voltál itt. Köszönöm ezt. a betoppanást. Tegnap egész nap szédültem, nem csináltam semmit, pedig hétfőn már hozzáfogtam az Ady igazához. Ezt kell csinálnom, nem pazarolhatom az erőmet cikkekre, melyeket nem mindig közölnek. Ezentúl legszemélyesebb ügyemmel, legszebb munkámmal foglalkozom, az Ady igazával. Itt voltál hát megint, négy hónap után, amikor váratlanul úgy repültél be hozzám, mint a nyarat hozó madár. Örültem, örültünk, s én újra egészségesnek éreztem magam, ifjú szivet kaptam, ebéd után nekivágtam egy hosszú sétának, mentem, mentem azon az úton, amelyen az autó vitt el téged. Pedig máskor felső, a fürdő felé vivő szakaszokon szoktam sétálni, de a lépteim most erre a másik útra vittek. És még kérdezed: gondolok-e rád? Fölöslegesnek érzem magam, nem bírok uralkodni magamon, mint máskor, elhagyom magam, nem érdekel semmi. Némaság vesz körül; legalább megszólalnának! Talán azért sem mentem Kassára. Nem bírok emberekkel lenni ilyen sebzett állapotban! Mi lesz, ha csak a levegőnek beszélhetek? Pedig jobb lenne minden mást hagyni és csak Adyval foglalkozni, de nem lehet, a német neofasizmus szinte kiprovokálja belőlem a cikkeket. 1961 A vérnyomás ellenére, az orvos parancsára kitartóan és kihagyás nélkül folytatom a sétát. Lefelé délcegen lépkedek, mint egy kapitány, egyenes derékkal, de visszafelé bakamódra, lassan és görbén. Így is nagyon élvezem a mozgást azonban, a köd, a hó nem akadály. Rossz ez a bizonytalanság, amit a gyakori szédülés okoz. Nem tudom, mit hoz a következő óra. Néha félek. Én, aki ezt az érzést nem ismertem, vagy annyira lefojtottam magamban! Most is, a levélírás közben is szédülök. Olvastad a Kortárs rólam szóló írását? Végre valaki kijelölte a helyemet nyíltan és nyilvánosan; ezt eddig csak magánlevelekben tették. Egy ilyen cikk aztán kárpótol sokmindenért.
