Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához II.
néked szóló üzenetet, egy érted való mozdulatot, egy feléd szálló gondolatot elővarázsolni! Mindenben ott vagy, mindenütt te vagy! Még három nap, még háromszor fekszem le és háromszor kelek fel, amíg csütörtök lesz és láthatlak. Látod, úgy számolok, mint a gyermekek, mikor a karácsonyt várják. Jaj, csak közbe ne jöjjön valami! Ez már nem is szerelem! Több és kevesebb, valami egészen más. Kevesebb, mert alig lehetünk együtt, csak percekre, mint a rabok. De ezzel, éppen ezzel a béklyózott Sággal lesz több, mert nehezebb, mélyebb és valóbb, vágy óbb, teljesebb, múlhatatlanabb, szenvedjük ezt a szerelmet, de csak az maradandó, ami így születik. Egy ötperces kis öröm megmarad hetekre, hónapokra, évekre, lesz belőle kenyér és bor, amiből élni lehet. Szomorú szerelmem! Az arcod ebben a szomorúságban szinte megközelíthetetlenné szépül. Olyan szép ez a bánat-csillám rajtad. Ezt hoztam magammal, ez az az új! Ez a glória, amit semmiféle kozmetika nem tud az arcra lopni. A lélek van az arcodon, a szenvedő ember lelke, de amikor áttör rajta egy mosolysugár, nincs megkapóbb, von zóbb. Ültem a kályha előtt és néztem, mint húny parázzsá, szénné a szó, amelyben meleg van, ember, szeretet, szerelem, a legnagyobb hatalom. Tűz nem fogja, korom, hamu nem tartozéka. Mint a krematóriumban, csak a test pusztulhat, a lélek megmarad. Néztem a lángokat és felém izzott a kötegből: gondolj rám. Ezt nem pusztíthatja el semmi. A szó, az ember hangja, szava, lelke megmarad. Könyvtárak égtek, de a gondolat megmaradt, levelek hamvadtak, de sugallatuk tovább él, főnix-madarak szállnak fel a fűzből. Gyönyörű most az ősz, a napra kellett mennem veled, nem bírtam bent maradni, vittelek magammal és mentem, mentem, s egyszerre látom, messzire kóboroltam. Még jó, hogy a völgyből lefelé könnyebben ment a gyaloglás, de nagyon, éreztem már a lábam. Utána feküdnöm kellett, de másnap újra kicsalt a. nap, és én újra kivittelek magammal: csak nem hagylak dideregni? Érezted? Holnap dolgozni szeretnék és este úgy csábít a lámpa, de ma még nem dolgoztam, csak olvastam a fényénél és jegyzeteket készítettem. Most ezzel a tőled kapott lámpával munkakedvem új stádiumba jutott, valami ismét ösztönöz. 1960 Tegnap Vladimir Horovitz zongorázott, s egyszercsak megszólalt Chopin ugyanúgy, mint akkor ott a koncertteremben. A Chopin-etüdöt, a nocturnot mindig hallgatni fogom, ha megtalálom a műsorban. Chopin miattad lett a kedvencem. Veled, melletted fiallottam, s a hangok most visszahozták az estet, visszahoztak téged. Mindig, mindenütt veled lehetek. Ki gazdagabb nálam? Ki gondolhat így rád? Az enyém vagy! írod, milyen jó lenne nekem egy televízió. A rádió is rengeteg időt rabol el, napi programom a koncertekhez igazodik. Néha a délutáni pihenés és alvás is elmarad miatta. És most még ehhez az „elvonókúrához” a televízió: ez már sok lenne. Meg aztán itt fogni is nehéz, az egész gyerekcipőben jár még és én a tökéleteset szeretem! A világ eléggé benn van a szobámban így is: nyugtalanító az egész világ sorsa. És most még lássak is belőle valamit? Mégiscsak a könyv, a betű az, amely a teljességet és az igazságot mindennél jobban közvetíti — a zene kivételével, amely már a megfoghatatlan többletet adja. Ügy örülök, hogy szereted a zenét, hogy a hangversenyek ennyit jelentenek neked! Most megint jó minden, kisütött a nap és hosszú idő után ma voltam először sétáim. Persze Csacsi is velem volt és ibolyát szedett a réteken, ahová nem mert volna egyedül menni a cigánygyerekek miatt, mert tőlük fél. Milyen szép volt így kinn a levegőn sétálni, belélegezni a természetet! A kezdő zöldnél nincs szebb, a tavasznál nincs gyönyörűbb. Mennyire tudom én azt élvezni, élni!
