Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - DOKUMENTUMOK - Veres Péter levelei

való átváltás problémája (ez csak gyorsítja és feltűnővé teszi) ugyanazt Nyugat és Eszak-Európa népei már átélték a kapitalizmus születésével párhuzamosan, de különösen az U.S.A. 19-századi nagy fejlődése idején. (Peer Gynt és a többiek!)

Ezzel azonban nincs vége a dolognak. Csak vulgár-marxisták hiszik, hogy ennyi az egész. Szerintem a kérdés átvezet keresztül a termelési formák és életformák különbségein a biológia és fiziológia világába. Sok magyarázat helyett egyetlen világos példát: A honfoglaló magyarok — és persze a többi turk és egyéb törzsek — 16—18 éves kölykei ugyanettől az ösztöntől hajtva gyülekeztek be Lehel és Bulcsu seregébe. Vagy még tovább: hun lovaslegénykék csapata hogyan került a vitéz Belizár, illetve a bizánci császár zsoldos seregébe s hogy kerültek ezek Eszak-Afrikába, a vandálok elleni háborúba? — és így tovább.

Miért nem elégítenek hát engem ki ezek az írások, még ha jól vannak is megírva? Azért, mert beletévednek egy rész-jelenségbe a földtől és a paraszti sorstól való menekülésbe, ami valóban nagy és erős tényező, de nem jelenti a teljes emberi — a nemcsak társadalmi, hanem természeti — valóságot.

Ezek rendszerint jól vannak megírva — a tied is jó írás, egészséges és eddig —- a 60-ik oldalnál tartok a részmozzanatokban nincs kitalált hazug áldrámaiság — mert rendszerint olyan emberek írják, akik maguk is onnan jönnek, ismerik és szeretik a paraszti világot, nosztalgikusan vissza-vissza is járnak, de engednek a sors hívásának: lesz ami lesz. Értem én ezt, hogyne érteném, hisz én is egy falusi, sőt pusztai, cseléd—Julién Soréi vagyok, de éppen ezért nem elégít ki erről az ügyről egyetlen írás sem. (Ettől még lehetnek jók ezek az írások, még sikerük is lehet.) Annyira nem elégít ki, hogy a Számadás legnagyobb hibájának — hiányosságának — tartom, hogy ezt a lelkiállapotot saját magamban, ezt a félőrült álomban folyó „ki a világba!” vágyat nem írtam meg, csak futtában érintettem. Pedig ez kényszerített arra, hogy én az antimilitarista az ábrándos „jó gyerek” elmentem önként a háborúba...

Megint másról beszélek? — Nem. Arról beszélek, miért nem elégít ki a te jóhangú, reális töltésű és mindenképpen fontos kisregényed.

Különben a süldökölyök szökéséről, a Kelletlen leányban én is írtam már egy fejezetet, de az se elégít ki. Pedig abban ott vannak már a biológiai Igazságok is.

Magában az írásban, ha van kifogásolnivalóm, az elsősorban a Török Péterben (néha- néha megjelenő „Irodalmias” filozofálás). Nekem ehez jó fülem van, egész életem nagy gondja, hogy a parasztjaim ne az én Iró-eszemmel, hanem a saját parasztfejükkel gondolkozzanak. (Az Olvasónapló első írásában beszélek így egy keveset róla.)

A részletek elemzésébe nem kezdhetek bele, túlsók irnivaló volna. Ehez egy kiadós beszélgetés kellene. Ha átjössz valamikor, keress fel. Mégis hadd említsem meg, hogy az 5-ik fejezetben a kitüntetés-jelenet jó ugyan, mert jól érzékelteti Török Péter lelkiállapotát, de elmulasztja az író ezt az egész feudális szinezetü vagy ha úgy tetszik iskolás-gyermekeknél szokásos, de még ott it ellenszenves és megalázó kitüntetés-rendszert (a pódiumhoz a „hatalmasok” elé való járulást) kritikusan ábrázolni. (Te szatirikus is vagy írj róla szatírát, mert erről csak azt lehet írni. Én még a Kossuth díjért is viszolyogva mentem az asztalhoz. Nevetséges! Nem találunk ehhez jobb formát!) Közben eszembejut egy megfigyelésem: Itt is sok újpróza úgy próbál eleget tenni a Kor-követelménynek, mintha a fiatalok jobban megértenék a szocializmus világát és pártolnák a szövetkezetei. Sajnos nem igaz. Ök szöknek el legnagyobb számban és csak a gyámoltalan öregek és a tanulni, próbálni már nem akaró sültporontok maradnak otthon. A fiatalok közt elképesztően kevés a világnézeti értelemben is igazi szocialista. Karrieristák és vegetatív-lények — hit nélkül. A fiatalok többsége tudomásul veszi a szocializmust: ez van és megpróbálja benne kikeresni a neki legjobban tetsző helyet és megélhetést.

Ezt nem a te írásodra olvasom éppen rá, de gondolkozás nélkül engedsz egy ilyen értelmezést.

Mellesleg szép, megható, szívenragadó jelenet a Jani kórházi látogatása a menyasszonyával együtt. Ebből még többet is ki lehetett volna hozni. A lelkek rajza kissé elnagyolt. Ilyen dolgokban Németh László a jó nevelő, még ha néha többet is ad belőle a kelleténél.

A baj a 9-ik fejezetnél kezdődik a kétféle látással. Ez nekem nem meggyőző, mint ahogy a jellemváltozásról szóló írások általában nem meggyőzők. Nem azért, mert