Irodalmi Szemle, 1977
1977/7 - FIGYELŐ - Mészáros László: Két kisregényről
a művet. Jobban kiemelve egy-két hős egymáshoz való viszonyát, drámáját, a kisregény jó alapul szolgálhatna egy mozgalmas, emlékeztető, korfestő filmhez. Egy olyan filmhez, ahol nem befelé folynak a könnyek és ahol a csatazaj valódi hátteret alkotna. Mert Aranka és a többiek csak így, háttérvetítésben elevenednek meg Dávid Teréz kisregényében. (Irodalmi Szemle 1976/5—7.) 2. BERECK JÓZSEF: ÖREGEM, AZ UTOLSÖ Bereck József kisregénye már csak azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert a mű a fiatal csehszlovákiai magyar epika első nagyobb lélegzetű próbálkozása. A Fekete szél elbeszélői közül tehát Bereck nemcsak az első novelláskötettel vált ki, hanem az első regénnyel is. Bereck Józsefet Vihar előtt című kötetéből „a Csallóköz írójaként” ismertük meg. Nem egyszerűen olyan íróként, aki a Csallóközben él, hanem aki jól ismeri a csallóközi embert. Novelláinak még világot járt hősei is vissza-visszatérnek a szülőföldjükre. Bereck írói attitűdjét azonban nem egyszerűen a helyzeti adottság határozza meg, hanem a táj és a tér iránti kifinomult érzék. Minderre újabb bizonyíték Öregem, az utolsó című kisregénye, melyben Baranyába vezet el bennünket. A kisregény egy tizenhat éves dunaszer- dahelyi suhancnak hat baranyai szünidei napját eleveníti fel. Tomi a szokásos nyaralásra jött nagyapjához. Közben mindenféle bonyolult ügyekbe keveredik és egy agyhártyagyulladás vet véget a vakációjának. A regényben több dialektikus ellentét, motívum, sík villan fel. Az első talán az öregek és a fiatalok világának az összevetése. Nagyapa otthon sem mozdult ki sohasem a faluból, itt is belegyökeredzett a tájba. Tamás viszont egyedül vág neki a félezer kilométeres útnak, hisz nem „szaros gyerek” már. Nagyapja mozdulatlansága nem különcködés: ő már ilyen. Ellenpólusként, azonos töltéssel ott a fiatal Mara, aki ötéves gyereklányként, a szerbek kitelepítésekor maradt a faluban, mert az istennek sem volt hajlandó kijönni a kert mögötti naspolyacserjésből. Maradt — fogadott lánynak. Mindenhol egyformák az emberek. Egyformák a fiatalok is: egyforma frissítőket isznak és ugyanolyan táncokat járnak. Tomi a nevüket sem érti meg, de mintha csak Beával társalogna egy otthoni házibulin. Tomi lélektani portréjában Bereck jól ellensúlyozza a fiatalok kötetlen viselkedéséről és a felszínes érzelmekről szóló nézeteket. A viselkedés mögött azonban a tettek rúgóit kell keresni. Tomás például nem azért ad koronát forint helyet a vak Aladárnak, mert át akarja őt ejteni, hanem azért, mert alapos gyanúja támadt, hogy Aladár nem is vak. A nyomozás aztán elindít egy tragikus eseménnyel végződő láncreakciót s a fiú a saját bőrén tapasztalhatja a dialektikát. A regény epikus szerkezetű, egyes epizódok lazán kötődnek a fő cselekményvonalhoz, de végül is csak azt szolgálják. A cselekmény kisebb retrospektiváktól eltekintve egyenesen folyik. Érdekesek Tominak a nagyapjával folytatott imaginá- rius beszélgetései. A fiú elképzeli a kérdéseket, s tudja rá az öreg válaszait is — így csak nagy megértésben hallgatnak egymás mellett. Az epika vonzóerejét és a főhős hitelét sok remek miniatűr bizonyítja. Például: „Hazarohantam, kerestem néhány forintnyi aprópénzt a kredenc fiókjában, fogtam a vlzpadról a szódásüveget, és gyerünk vissza. Valami még lötyögött az alján, ezt az udvaron heve- résző macska gyanútlan képébe spricceltem; akkorát ugrott, mint a szöcske”. Ez a két mondat: két stílusréteg. Az első a novellísztikus-cselakményes, a másik pedig az epikus-színezett. Az igazi epikában bizonyára mind a két rétegre szükség van. A tulajdonképpeni központi cselekmény lélektani, belső cselekmény. Tomiban akaratlanul is felvillan nagyapja öngyilkosságának a lehetősége, hisz „családi átokként annak már három fivére lett öngyilkos. Mara és Tomi aztán szinte eszelősen figyelik, féltik és védik az öreget. A regényből sajnos nem derül ki, hogy valóban természetes halállal halt-e meg, vagy csupán Mara csele a megnyugtató távirat. Az előbbi változatot tartom iga- zabbnak. Az öreget olyan embernek ismertem meg a regényből, aki nem emelhet kezet önmagára, aki a halállal szemben sem adja meg magát. Érdekes, hogy három központi alakja közül (Nagyapa, Tomi, Mara) a szerb lányt érzem a regény tulajdonképpeni hősének. Talán azért, mert az ő sorsa fordult a legtragikusabbra. Nagyapa fölött végül is eljártak az évek, minden újabb reggel szinte jutalom, ráadás volt már számára. Tomi előtt pedig még ott az egész élet. De mit kezdjen magával a harmincon felüli Mara, „a gondoskodás
