Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Duna-táji parabola

Az aktualizálás a társadalmi tudatformákban egyidejűleg tükröződő múlt- és jelen- idejűségből a korszerűtlent, az avulót, a távlattalant, a meghaladásra Ítéltet veszi célba. A nacionalizmus mint történelmi tehertétel mára leleplezte önmagát: fény derült természetének képtelenségeire, arra az ellentmondásra, amely kicsinyes belső üressége és nagy jelntőségre igényt tartó külső megnyilvánulásai között feszül. Páskándi szatirikus-ironikus-groteszk témakezelése ezt a fajta ürességet leplezi le; a bohózat és paródia eszközeivel rendre lejáratva a nagynemzeti jelszavakból táplálkozó harc komolyságát. Nevet és nevettet. Megteheti — birtokában van a nemeztek közötti együttélés tisztességes játékszabályainak, az elvszerű, tiszta, marxista nemzetiségi politikának. Mindez felszabadulttá teszi módszereit és ábrázolásmódját. Ebből a felszaba- dultságból adódik — nem pedig a hagyományosan komoly téma lebecsüléséből, vala miféle etikátlanságból —, hogy a nevettetés stíluseszközeihez nyúlt. Szemléletét egy Marx-idézettel jellemezhetjük legtömörebben: „A történelem alapos munkát végez, és sok fázison halad keresztül, amikor sírba visz egy elévült formát. A világtörténelmi forma legutolsó fázisa — komédiája. Görögország isteneinek, akik már egyszer halálra voltak sebezve Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszában, még egyszer meg kellett halmok — komikusán — Lukianosz párbeszédeiben.”

EGYÉN ÉS TÁRSADALOM

A Távollévők... tematikájának történelmi alaprétegére az emberi magatartásformák rétegei települnek rá. Hogyan tükröződik a társadalmi erők mozgása az egyén gondol kodásában és tetteiben — ez a darabban fölvetett kérdéseknek a másik nagy köre. Hogyan őrlődik a harcba kényszerített kisember a kétfelől is leselkedő veszély malomkövei, a „muszáj szabadon dönteni” dilemmái között? („Ha gyáva vagy, megölnek, ha bátor vagy, megölnek. Mindegy. [...] Csakhogy, ha gyáva vagy, ketten is megölhetnek. Az ellenség is, mert félsz tőle, s a tieid is, mert megbüntetnek.”) Lét és nemlét, egyén és társadalom, személyiség és hatalom viszonyát boncolgatja Páskándi, bonyolult kérdéseket vetve föl filozófiai, eszmei, politikai, lélektani és erkölcsi vetületben, széles asszociációs skálán, a hagyományos dráma szigorú szerkesztettségétől el-eltérő szövevényes gondolatmenetekkel, kitérőkkel a jelenségek színe és fonákja felé.

A figurák által képviselt magatartásformák két pólus közé rendeződnek. Az egyik oldalon a török és a magyar tábor tagjai állnak (a számos figurát — az egyszerűség .kedvéért — nevezzük tömegnek), a másikon pedig Demeter és Szelim. A tematikai kontrasztból kibomló jellem- és szemlélet- és magatartás-oppozíció alkotja a darab tulajdonképpeni mondanivalóját.

Jurij Lotman szovjet irodalomtudós szerint az ember viselkedését lélektanilag két tényező irányítja: a félelem és a szégyen. Az antagonisztikus társadalmi osztályos kialakulásának pillanatától fogva az egyén és állam közötti viszony szabályozója a félelem lett: az elnyomott (manipulált) tömeg nem a maga elképzelései, hanem elnyomói (manipulálói) rendelkezései szerint él, cselekszik és ítélkezik. Közös vonása a darabban magyaroknak is, törököknek is, hogy a félelem igazgatja őket. Mindkét tábor tudatában van annak, hogy a harcba kényszerrel vittek szerepét kell eljátszania (ÖTÖDIK KATONA: „...ketten is megölhetnek. Az ellenség, mert félsz tőle, s a tieid is, mert megbüntetnek.” — TÖRÖK TISZT: „Ezekben a háborús időkben vagy az ellenség vágja le a fejünket, vagy a szultán.”) Fölismerik azt is, hogy uraik érdekeiért kénytelenek fegyvert viselni. Viszálykodásuk értelmetlen: „Mintha azért harcolna mindenki, csak azért, hogy senki se lehessen győztes.” A nemzeti gyűlölködést abszurd küzdelemnek tartják, amelyben — hiszen nem tudhatni, ki mikor és miért törleszt majd — „a vesztes vérén elcsúszhat a győztes” is. Mint ahogy a toronyból lezuhant magyar Őrszem vereségét is tulajdonképpen a győzelem okozza:

„(nyögve) Elcsúsztam, az volt a baj. (Nagy nehezen feláll). Ügy orron vertem (orrához kap), hogy elcsúsztam a (nevet nyögdécselve) .. . taknyán... azon csúsztam el... ki hitte volna?”

Közös vonása a két tábornak továbbá az is, hogy fölismeréseik és tetteik között áthághatatlan szakadék tátong. Statikus és passzív figurák, ellenszegülésre képtelenek. Érzik a szorítást; tudják, a döntések fölöttük álló erőktől függenek. Lázadásuk ezért legföljebb a „svejkizmusig” ér: török ruhába öltöztetett bábukat döntögetnek ágyú