Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Duna-táji parabola

lövedékből készült kugligolyóval, fogadnak a győztesre; ironizálják a helyzetüket („Időszerű, hogy derűlátók legyünk.”; „Parancsba adták, hogy ne búsuljunk.” stb.j, szkeptikusak („Jó az nekünk, hogy ott fent a zászlóért harcol az a kettő? Én derűlátó vagyok, de azért megkérdezem.”). Szkepszisük azonbno somsem csap át szembeszegülésre késztető meggyőződésbe. Társadalmi igazságérzetüket egyrészt a kiszolgáltatott ság érzése, másrészt meg az önzés, a zavarosban halászás, a kaparj-kurta-neked-is-jut szemlélet nem engedi érvényre jutni. Ha érdekeiknek úgy felel meg, még a hatalom tőlük oly idegen frazeológiáját is átveszik. A Strázsamester-Magdolna-Kapitány háromszög szerelmi bonyodalmait például hazafiaskodó demagógia kendőzi. A bővérű katonák közé szökött háremhölgyek szintén a talmi frazeológia sáncai mögé vonulnak a Szultán számonkérése elől. A két tábr>r azonos vonásai különösen a 75—94. oldal gyors vágásokkal tagolt, ritmikusan váltakozó motívumpárhuzísmaiból tűnnek elő:

a Királv megjöttekor ismét fellobog a harci kedv a magyarokban a toronyból lezuhant Demetert a magyarok mint árulót agyon akarják verni; a Király megbánja a háború kirobbantását, majd békét hirdet; Demetert mint „hőst” arra kényszerítik, hogy virágot nyújtson át a Királynak;

a „hősies visszavonulás” a „mi győztünk” mámorát váltja ki a magyarokból.

a S2ultár megérkezése újfent nagy felbuzdulást vált ki a törökökből; a Demeterrel együtt lezuhant Szellmet az övéi mint árulót föl akarják akasztani; a Szultán ugyancsak megbánja a hadviselést, ő is békét hirdet; a „hőssé” avatott Szelim- nek a hősiesség lehetőségéért virággal kell hódolnia a Szultán előtt; a „fegyelmezett visszakozás” a „mi győztünk” örömét táplálja a törökben.

A két tábor tagjai mindenkor a pillanatnyiság szerint cselekszenek. Nem egyszen- vedélyű figurák — a tragédia hőseinek fensége, átlagon felülisége, kiválósága hiányzik belőlük. Sem környezetükkel, sem önnön lelkiismeretükkel nem kerülnek konfliktusba. Az eleosz vagyis a részvét, melyet Arisztotelész szerint a tragikus hősnek a nézőben (olvasóban) keltenie kell, viszont aligha tagadható meg tőlük. Idegen jellemek volnának? Mielőtt a fenséget számon kérnénk tőlük, gondoljunk arra, hogy századunkban klasszikus értelemben vett tragédia jóformán alig íródott, annál több a tragikus jellegű tragikomédia és abszurd dráma született. Az agyonszervezett modern társadalom — erről is szó esik Páskándi parabolisztikus darabjában — a kollektív felelősséget (felelőtlenséget?) erősíti az egyéni felelősség rovására. S ilyen körülmények között nem is olyan könnyű eldönteni, hogy ki a felelős például Hirosimáért: a tudós-e, aki a maghasadást fölfedezte, a pilóta-e, akivel az atombombát ledobatták, avagy a személytelen hatalom, amely a bomba ledobását elrendelte. A társadalmi gépezet csavarjai, a kisemberek, érzik és sejtik a bűnt; tudatukban azonban bűn és bűnhödés nem a klasszikus dramaturgia szabályai szerint kapcsolódik; mi több a bűn ellentéte gyakran a közöny, a csömör, vagy — mint Páskándi Géza darabjában — az ártatlanság makacs ismételgetése: „Ha nincs közöm az Okhoz, ártatlan vagyok... Ha az Okozatnak nincs köze az Okhoz, ártatlan.”

ELLENJELLEMEK

Érthetetlen és megváltozhatatlan volna hát világunk és benne az ember? Beckett és Ionesco abszurd drámáinak szellemével, mely szerint az ember helye és szerepe a világban eleve kétséges, Páskándi Géza azt a fajta racionalista gondolkodót állítja szembe, aki hisz a valóság megismerhetőségében, az ok-okozati viszonyok földerítésében, s aki fölismeri és leküzdi a jelenség és lényeg mesterséges szétválasztásán alapuló manipulációt. Páskándi számára nincsenek eleve adott és leküzdhetetlen abszurd helyzetek, csupán — mint ezt gyakorta hangoztatja — abszurdoid szituációk, melyek felszámolhatók, megszüntethetők, meghaladhatok.