Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Hőskor és dilettantizmus

gyen nekik magas irodalmi ízlésük, ... nagy-nagy bátorságuk ahhoz, hogy a sarlatánokat, dilettánsokat, akarnokokat izolálják el a laptól, amputálják ki örökre, mégha azok barátaik, testvéreik is. És leszámítva Sziklay Ferencet, nem látom ezeket a kellékeket a szerkesztőségben. ... Nem találom megokolt- nak továbbá Ölvedi László társszerkesztőségét: úgy látom, hogy ő a magyar lírának egy tehetséges munkása lesz, de máma, húszéves korában még nem állhat mögötte olyan irodalmi múlt, mely imponálni tudna... A többi szerkesztő idősebb, s azt hiszem, hogy a Tavaszból vagy az Új Aurórából meg lehet állapítani, milyen a mértékük, ízlésük. Sajnosan kell bevallanom, hogy ezeken az orgánumokon nagyon meglátszott valami lokális irodalmi szag. Nagyon sok költőt, írót csináltak. Ha ez folytatódni fog, az orgánum nem jelent semmit a szlovenszkói magyar irodalom számára.

Ennyit a szerkesztőségről. Lássuk az írókat! Kaptam egy listát, melyen nevek vannak, kiket eddig felszólítottak a munkára... Mondanom se kell, hogy Szloveszkó legjobb írói közül alig van a listán egy-kettő. Ez elszomorító. Nagy része ezen neveknek nem is író, legfeljebb napilapok ritkán, felkért ünnepi írója. Ez jellemzi az Űj Aurórát is, mint jellemezte a Tavaszt. Uraim! Máma minden maturázott ember tud úgy írni, mint sok a felsorolt író közül. Én tízezer embert kérnék fel, akik tudnának fogadásból egy-két ilyen dolgozatot kiírni a nagy-Beőthyből, Pintérből pl. Csokonairól, egy-két novellát a cserkészkirándulásról, egy-két érzékeny hazafias verset.

Ez a nívótlanság azért volt meg a fent jelzett orgánumoknál, mert csak kis terület íróit szedték össze hozzájuk ... Ha nagy területen válogatunk, önként elnézünk a sok dilettáns feje felett. Minden tehetséges írót szerepeltetni kell. Tekintet nélkül arra, hogy milyen a világnézete ... Kérje tehát a szerkesztőség liberális, szocialista írók legszebb alkotásait is!... Törjenek be az írók és írjanak mind az önök ízlése szerint? Hiszen a világ is, a művészet is ezerféle egyéne, színe miatt szép. Nekem a színes, erős mérgű virágok éppúgy színesítik a lelkemet, mint az édes rózs«k. Ezeket az írókat meg kell hívni, és nemcsak úgy kegyelemből... Ügy kellene csinálni, hogy a szerkesztő bizottság számát megcsökkentsék, s a szerkesztő bizottságba felkérjenek valakit ezen írók közül, sőt kettőt is. Akkor lenne bizalmuk ezeknek az íróknak is...”

Mécs nyílt levelét azért idéztem ilyen részletesen, mert az irodalmi kibontakozás kezdetén a dilettantizmus elleni harcban értékes fegyverténynek számított. Jelentőségét és hatását csak növelte az a körülmény, hogy egy papköltő szállt itt szembe a konzervatív irodalom korifeusaival, és minden udvariaskodás nélkül elmarasztalta őket a diletantizmusban. Ugyancsak frappánsan hatott, hogy papköltő követel a baloldali irodalomnak teret és megbecsülést. Akkoriban az „emberirodalom” vonz s 'ban alkotó Mécsnek a költészet és a publicisztika szintjén több olyan megnyilatkozása volt, melyekkel megbotránkoztatta egyházi feletteseit és kihívta maga ellen a magyarországi irodalmi reakció durva támadását.

Miért tekinthető mégis paradoxnak Mécs nyílt levélben való fellépése? Egyrészt azért, mert költészete az ígéretes kezdetek után eszmeileg-formailag visszaesett, a giccs felé hajolt, másrészt azért, mert későbbi irodalompolitikai magatartásával szembekerül azokkal az elvekkel, melyeket nyílt levelében vallott.

A mondottakra két esetet hozok fel példaként:

Az egyik a Magyar írással kapcsolatos. Ez a „középutas” folyóirat az induláskor (1932) Mécset egyik főmunkatársaként tüntette fel. Mécs — aki ebben az időben már a keresztényszocialisták szellemi szárnyához tartozott — több lapban közzétett nyilatkozatban adta tudtul, hogy megszakította kapcsolatait a Magyar írással, „mivel annak se szellemével, se irodalompolitikai irányával