Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Szimbólum és szimbolizmus

hogyan lehet a látomásokat a legsimábban versbe építeni, a szimbolistákra utal verseiben a mitológia alkalmazása, a zenének, főleg a csendnek mint kifejező eszköznek a kihasználása, s mindenek előtt a meghökkentő szókapcsolatok, a szokatlan gramma tikai szerkezetek, tehát a nyelv megújításának az igénye. Mégis azt kell mondanom, hogy a Crusoe-szaltók c. verseskötet egészében véve nem szimbolista, hanem éppen hogy szimbolizmus ellenes mű.

Varga nemcsak a Bércbálványban, más verseiben is leírja a megtévesztő „jel” kifejezést. Pl. az Anzikszban, így:

csak jel vagyunk (önmagommal — két személy] mögötte semmi

Itt tehát meg is fogalmazza azt — Hölderlin szövegét a dialektika irányában pa- rafrazálva —, ami a Bércbálványban puszta lírai objektiváció: számára a jel: jelenség, „magánvaló dolog”, olyan objektíve létező valami, aminek a lényege önmagában van, s nem valami rajta kívüli elvont szubsztanciában, lélekben, szellemben.

Ez a lapidáris filozófia a szimbolizmus nyelvén tagadja a szimbolizmus lényegét: a jelenségek transzcendens létre utaló jel-mivoltát. A „jel” kifejezés emlegetése, a terminológia a szimbolista indíttatás vállalása, de költőnk a szimbolistáktól eltanult nyelven a szimbolizmussal összeegyeztethetetlen dolgot mond, tehát szembe fordul iskolájával.

Látnunk kell, hogy ez a szembefordulás Varga számára milyen gyümölcsöző volt, hogy ezáltal megismerő szubjektuma előtt az anyagi-tárgyi világ milyen gazdagsága tárult fel, hogy magatartása humanista vonásokkal bővült stb., stb., de látnunk kell azt is, hogy még gyümölcsözőbb, még eredményesebb lehetue, ha a „magánvalót” meg kísérelné „nekünk valóvá” tenni, azaz a „jel” mögül elmozdított túlvilág helyére nem az elvont emberi értelem jegyében „helytálló” magányos költőt, hanem a cselekvő társadalmi embert állítaná. A szimbólum természete számunkra csak a cselekvő embert tételezheti, csak a cselekvő költő juthat el annak a szülőföldnek, indító közösségnek és természetnek a helyes tudatához, amelyet a „védtelenül, keményen állás” romantikus pózáért látszólag elhagy, de gyakorlatilag annak anyagából építi verseit, s annak valóságos feladása költészetének feladását is jelentené.

5.

S a befejezés befejezéséül hadd kanyarodjak vissza a bevezetőben már említett aggályaimhoz.

Tisztában vagyok vele, hogy a pályája kezdetén álló Varga Imre itt elemzett versének esztétikai értékei, irodalmi és társadalmi jelentősége nincs arányban írásom terjedelmével. Azzal, hogy egy verset — (egy versét) a sok közül kiemeltem — azt akar- va-nem akarva más, esetleg jelentősebb versek (versei) fölé helyeztem, és különös, nem egészen adekvát irodalmi és társadalmi jelentőséget kölcsönöztem neki. De tettem ezt abban a meggyőződésben, hogy az egy vers kapcsán sikerült néhány olyan általános irodalomelméleti igazságot is megfogalmaznom, amely túl mutat az egy vers je lentőségén.

írásommal kettős célt követtem: a) Fiatal költőinket arra akartam figyelmeztetni, hogy a szimbólumnak nagy valóságkifejező ereje, gondolatot és érzéki valóságot egyszerre tükröző természete mellett bizonyos buktatói is vannak; b) a költőinket bírálóértékelő szemmel figyelő olvasóinknak pedig szempontokat akartam nyújtani annak a vizsgálatához, hogy valóban szimbolisták-e fiatal költőink (a szó klasszikus, tehát Baudelairetől, Verlainetől és Mallarmétól nyert értelmében?) Hinni szeretném, hogy legalább részben elértem őket.