Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - NAPLÓ - Duba Gyula: Szabó Gyula emlékezete

DUBA GYULA

Szabó Gyula emlékezete

Születésének 70., halálának 5. évfordulójára

Sok évvel ezelőtt a művész ezt a címet adta egyik metszetsorozatának: Emberek a hegyen. A sorozat grafikai lapjain Szabó Gyula azokat a nagy emberi eszményeket és személyiségeket örökítette meg, amelyek erkölcsi erejük fényével messzire világítva tájékozódni tanítják az emberiséget, s akik akaraterejük bátorságával és nagyságával példaképeink lehetnek. Ma már tudjuk, hogy számunkra — a szlovákiai magyar nemzetiségi élet számára, és még szélesebb körűen a közép-európai nemzeti kultúrák számára — Szabó Gyula is ilyen jelenség volt: ember a hegyen. Vannak helyek a világon — vidékek és városok —, ahol a művészet úgy sarjadt az élet talajából és úgy nőtt fel, mint a virág, a növény, a fa, ahol a játékosság, a kalandvágy s az egyén fantáziájának a csapongása határozzák meg a lényegét és célkitűzéseit. Vannak kultúrák és szellemi közegek, ahol a művész a végleteikkel kacérkodhat és ingerkedve vagy fensőséges gőgjével a közönség valóságlátását és ízlésszintjét támadhatja, hogy sikere legyen. A mi tájainkon a művész tevékenysége nem a játékossággal és kalandvággyal, hanem a kemény és felelős emberi munkával rokon: elvárjuk tőle, hogy közösségi gondjaink részese és hordozója legyen. Nálunk a művész sorsa: tudatosan vállalt felelősség mások gondjaiért. Különösen a nemzetiségi művész munkája fárasztó, mert egész sor hétköznapi, művészeten kívüli probléma és szempont vonja el őt az alkotómunkája által megkövetelt útiránytól.

Szabó Gyulát tehetsége mellett akaratereje tette alkalmassá arra, hogy a számunkra „Ember a hegyen” lehessen. Még a hatvanas évek közepén jártam nála egyszer és átbeszélgettük az egész délutánt és estét. Lenyűgöző egyéniségének hatása alatt a szemét figyeltem, mellyel felméri a világot, és a kezét, amellyel a jelenségeknek formát teremt. Képein is gyakran szerepelnek a szemek és a kezek: az emberi tettvágy és személyes jelenlét eszközei, alkotó műszerek. A szem néz és lát, a kéz teiemt. Munkaasztalát is megmutatta akkor: az asztal előtt félkörben kitaposott világos foltot láttam a padlón. Mosolyogva mesélte, hogy a készülő képtől távolodva, körbejárva, majd újra megközelítve taposta ki magának a szoba padlóján azt a mélyedést. Olyan erővel hatott rám a képekkel és a művészi munka eszközeivel zsúfolt szobában ez a pillanat, hogy már-már mitikus hősként néztem Szabó Gyulát, és elképzeltem, ahogy nap mint nap, rendszeresen és a munka lázában égve járja útját az asztal körül, mintegy százszor és ezerszer megrohamozva az örök művészet magaslatait, ahol az igazi és tartós értékek rejlenek, és hallatlan szellemi erővel vési az anyagba önnön életét, saját magát.

Az első személyes benyomás sugallta mitikus kép azóta átalakult, valós emberi lényeggé változott. A művészeszmény lényegévé, Szabó Gyula lényegévé. Közelebbről is megismerve őt és alkotásait, önként adódott az a megállapítás, hogy a losonci magányában a kifejezési formákkal és önmagával vívódó művészember mindennapi munkájával végtelenül nagyot végzett: a művészet emberi lehetőségeinek a maximumát valósította meg. Önként adó-