Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Szimbólum és szimbolizmus

Megtéveszthette Bábi Tibort a vers utolsó szakasza is, ahol Varga „történelmi rán cokról” Ír. De ha a „történelmi" jelzőt az öregséggel egyenértékű „ránc” kifejezésre vonatkoztatjuk, akkor semmiképpen sem magyarázhatjuk bele a „történelmi jelentő­ségű” s még kevésbé „történelemcsináló” fogalom jelentését. Ezek a „ráncok” egy szerűen attól „történelmiek”, hogy történelmet láttak, ősiek. A leíró szubjektumra vonatkoztatott jelentésük pedig csak az lehet, hogy a költő — talán Eliot útmutatása szerint — a költészetet Homérosztól napjainkig egyetlen „élő egésznek”, s önmagát az „élő egész” által befogott rettentő mennyiségű idő tanújának tartja. A történelem [az idő) tudatának a súlyával s a lehetséges újabb történelmi borzai makkal kapcsolatos a negyedik strófába foglalt szorongás, félelemérzés is. A „menny boltnyi súly”, „mennyboltnyi hold” képek itt a veszély egyetemességére, az egész föl­det, emberiséget fenyegető mivoltára utalnak, s ilyen értelemben a versszak jelentése nem lehet más, mint az esetleges világégés, nukleáris világkatasztrófa sejtelme. De ez a szorongó szubjektum nemcsak a költészet „élő egészét” s a benne rejlő tör­ténelmet s a jövőt érzi szimultán idejű saját-kiterjedésének, annak érzi a természetet is. [Akkor is, ha egyelőre ez a természetbe tartozás nem vigasztalja.) Mint József Attila lírai hőse, akinek szervezetében világok kerengnek, „Hullámzó dombok emelked nek, csillagképek rezegnek... tavak mozdulnak...”! A Bércbálvány hőse is egyszerre tud kicsiségéről, az objektív törvények embert-meghatározó jellegéről és saját bonyo­lultságáról, s egyiket is, másikat is a természetben szemléli. A természet ennek az em­bernek nem valamiféle transzcendens létezés szimbóluma, megjelenési formája, hanem olyan szubsztancia, amely által ő és minden élőlény létezik. Csak ez az ember érezheti úgy, ahogy Varga „bércbálványa” érzi: „A rétegek a palák a számtalan / kristályszer­kezet / a fémek teliérek / lenti bomlott tüzet vonják magukhoz”. Az emberben öntu­datra ébredt természet hangja ez, s nem „misztikus korrespondencia”. Ez az ember tűnhet a számunkra óriásnak — mint ahogy a természetet magához avató (antropomor fizáló) képességénél fogva óriás is! —, sőt lehet a véleménye magáról még az is, hogy „milyen szűk neki a tér” (azaz programszerűen túlbecsülheti a költészet és költő je­lentőségét), s valamiféle romantikus gőgből elutasíthatja természetes erőforrását, a természetet is, — a gyakorlatban mégis az anyagi világ részeként szemléli és érté­keli magát, s ezzel megteremti a feltételeit az objektum és a cselekvő szubjektum viszonyának helyes tudatához. Mi pedig adjunk neki időt és bizalmat, hogy ezt a tudatot bölcseletileg és költőileg is kiművelhesse! 4. S ezek után tegyük fel még egyszer a bevezetőben leírt kérdést: szimbolista vers-e a Bércbálvány? A szimbolizmus irányzatának jelentése konkrét és körülhatárolt. Társadalmi háttere- a 19. sz. második felének polgársága feladja korábbi haladó szerepét, céljaiban elbi­zonytalanodik, s a különböző okkultista teóriákban keres vigaszt. Ennek megfelelően a szimbolista költő a jelenségeket valamiféle transzcendens létezés jegyeinek (jelei­nek, jelképeinek, szimbólumainak) fogja fel. Számára a látvány a sejtelmes lényeg, az isten üzenete. Mindenben az eszmét és a magasabb rendű, kifinomult Szépséget keresi, s ez utóbbi letéteményesét többnyire a beteges, dekadens, fáradt emberben látja. Ide vezethető vissza a szimbolista költészetben a Halál mítosza, s az élet, az erő meg­vetése. A szimbolista versben különös szerep jut a mitológiának, továbbá a zeneiség nek, s az intim érzéseknek. A szimbolista költő szereti a meglepő szókapcsolatokat s kikísérletezi a „lélekhez” jobban simuló szabadverset. Az irányzat legkedveltebb trópusa — a szünesztézia mellett — az irányzatnak nevet adó szimbólum, de ez természetesen távolról sem jelenti, hogy a „misztikus kapcsolat” a szimbólumnak a természetéből következik. Amint azt már elmondtam, a marxista esztétika nagy valóságkifejező erőt tulajdonít a szimbólumnak (jelképnek). Lukács Gyöngy szerint a jelképes műalkotás olyan ábrázolás, amely „magában a valóságban felfedi az általánost és a különösségbe visszaváltoztatva mint maguknak a tárgyaknak értelmi-érzéki sajátosságát szemlélteti” (Lukács György: Az esztétikum sajátossága, Magvető, 1969, 693. o.). Beszéltem azonban már arról is, hogy Lukács szimbólum meghatározása pontatlan, mert a szimbólum képes nemcsak a valóságot, de a transz

Next

/
Thumbnails
Contents