Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Szimbólum és szimbolizmus

cendenst is „szolgálni”. A Bércbálvány esetében mégis úgy érzem, hogy Lukács szimbólum-meghatározása az érvényes: ez a vers szimbolikus, de nem szimbolista alkotás

S legfőbbképpen azért nem szimbolista, mert természetelvű szimbólumában nem a természetfölötti nyilatkozik meg, hanem egy valóságos (bár a társadalmi haladás szempontjából bírálható) magatartás és életérzés. Komlós Aladár a szimbolisták hitét a transzcendensben Baudelaire: Kapcsolatok (Correspondance) c. versével illusztrálja (lásd A szimbolizmus c. kötetben, Budapest, 1965, 10. o.):

Templom a természet: élő oszlopai időnként szavakat mormolnak összesúgva:

Jelképek erdején visz az ember útja s a vendéget szemük barátként figyeli.

(Szabó Lőrinc fordítása)

A szimbolisták „jelképek erdejének”, az eszme, a lélek, a szellem tükrének tartót ták a való világot, azaz idealista módon fejtetőre állították a szubjektum s objektum viszonyát. Varga Imre a valóságból bontja ki s a valóságban szemlélteti az eszmét. Leírja ugyan tárgyáról, hogy „Irdatlan jel”, de a tárgy természetelvű ábrázolása, s a belőle kibontott konkrét, emberre vonatkoztatott jelentés tükrében ezt a kifejezést csak úgy értékelhetjük, mint figyelemfelhívást a leírás második, szubjektív jelentés síkjára.

A szimbolikus jellegen belül talán a leírt tárgy sejtelmessége, s a leírásba beépített látomások kapcsolják — látszólag — a verset a szimbolizmushoz. Csakhogy a Bércbálvány s a szimbolisták sejtelmessége között lényeges különbség van. Mallarmé szerint „Minden szent dolog, és ami szent akar maradni, titokzatosságba burkolózik.” (Idézi Komlós Aladár: A szimbolizmus, Bpest, 1965. 34 o.) A szimbolisták célja tehát, növelni a versbéli homályt, Varga célja: eloszlatni azt. A „bércbálvány” mint szimbólum a megismerést szolgálja, de nem egy eleve adott tételt, eszmét illusztrál (akkor allegória lenne), hanem a látomásaival vívódó költő belső metamorfózisát objektiválja úgy, hogy a metamorfózis a tárgyban kiteljesedő folyó időhöz s az ábrázolás fokozatos mélyüléséhez kötődik, s így azt a tárgy „értelmi-érzéki sajátosságaként” szemlélhetjük.

Ennek a metamorfózisnak az állomásai: a magányos ember szorongása, a kemény helytállás, s az emberi szóba s értelembe vetett hit megfogalmazása. Tehát egy eléggé törékeny, elvont humanizmus, de még mindig sokkal több, mint a szimbolisták terméketlen túlvilágkeresése, idealizmusa. Ennek a humanizmusnak a helytállás (a szóba és értelembe vetett hit jegyében) a legprogresszívebb, s egyben a szimbolizmussal legkevésbé vegyülő eleme. Megint Mallarmét idézem, ezúttal az Ablakok c. versét:

De jaj, megcsömörül a szívem így is néha E menhelyen, hiszen mégis a Rög az úri Orromba bűzlik a Butaság hányadéka,

S be kell fognom, mikor legkékebb az azúr!

Ö, En-em, aki fájsz, lehet-e menekülni,

Betörni üvegünk, mit beszennyez a Rém? —

Megszökni, tolla-nincs szárnyunkkal elrepülni

— S akár zuhanni is, örök terek űrén.

(Tóth A. ford.)

A szimbolisták megvetették az anyagi világot, lenézték a gyakorlati értelmet („a Rög... a butaság hányadéka”), s valamiféle „szebb létbe” akartak szökni. A Bércbál vány költője ezzel szemben éppen tárgy- és anyagismeretével tűnik ki, hisz az emberi értelemben, s nem akar más létbe menekülni, itt akar élni a földön.

Hite az emberben, az ember erejében, az evilági életben szintén idegen a szimboliz mustól.

Baudelaire így ir Az utazásban (Le voyage):

Halál, vén kapitány, horgonyt fel! Itt az óra!

0, untat ez a táj, Halál. Fel! Otra már!

(Tóth A. fordítása)