Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Szimbólum és szimbolizmus

s hogy számukra a költészet az egyetlen szem, melyen nézni hajlandók és látni képe sek. Ez a magatartás azonban költő számára nem gyümölcsöző. S nemcsak azért nem, mert a költészet önmagában törékeny s esendő képződmény (vö. Eliot), s pl. a magányt is csak az illúzió szintjén oldja, hanem azért is, mert a líra mint totális valóságlátás épen az esztétikumot veszélyeztető szemléleti szűkítésekhez vezethet. Ha költő a valóság egészét saját közvetlen valóságaként akarja szemlélni és élni (mar pedig ez esztétikai követelmény!), akkor nem lehet elég neki a költészet, nem elégedhet meg a költészet közvetlen anyagának, a nyelvnek az élésével és tanulmányozásával. Ahhoz, hogy az egyéni tudat nembeli (emberiség-) tudatként váljon érzékelhetővé (esztétikummá), a természeti és társadalmi valóság intenzív élése és tanulmányozása is szükséges.

Meglehetősen ellentmondásosan tükröződik mindez Varga Imre verseiben, nevezete sen a Bércbálványban. Megfogalmazva, programszerűen, ugyanis Varga valóban túlértékeli a költő és költészet jelentőségét (Bábi ezt a helyesen — „a költő hamis mítoszá nak” nevezi), de a gyakorlatban mégis ő hagyja maga mögött a leginkább az 1970-ben meghirdetett „a szó megáll egymagában” programot. Ugyanis nemcsak a nyelv adott és teremtett esztétikai értékeiből építkezik, de filozófiákból, történelemből, kulturális hagyományokból, más művészeti ágakból, valamint a természet és társadalom (benne a szlovákiai magyar valóság) személyes éléséből is, s így nemzedékéből ő kanyarít a szó mögé és köré a legnagyobbat abból az egyetemesből, amely a szemléletesség s a szubjektum-objektum anyagcseréje szempontjából a költészetben annyira meghatá rozó jelentőségű.

Ejtsünk itt most szót a Bércbálványba épített filozófiáról, világképről.

Elmondtam már, hogy a harmadik versszak kis- és nagybetűs tere közvetlen környezetként és végtelen térként értelmezhető. Hogy miért „szűkös” a költő számára a közvetlen környezet, arra már utaltam, de vajon miért érzi „meglazulónak”, „szétszakadó- nak”, azaz a szubjektum számára lehetetlennek a közvetlenül nem érzékelhető végtelen teret? Erre csak egy magyarázat lehetséges: ez a vers a végtelenben saját ará nyait, valamiféle transzcendens fogódzót, magányát oldó lényt kereső költő kiábrán dultságának, valóságra ébredésének objektiválása is. A költő magányát a transzcendens létbe vetett hit nem oldja, a kutató elme a végtelenben is csak anyag (felhő, tó, égdarab) által megvalósuló konkrét teret talál.

Valószínűleg sokak számára hat majd ez az értelmezés erőltetettnek, de azoknak ajánlom, hogy olvassák el a költő Anziksz és Arc és ars c. verseit, amelyekben ez a szkepszis és rajzolódó új hit még pontosabban megfogalmazódik: őt is a dolgok „jelentése” érdekli, akárcsak a szimbolistákat, de a tárgyak „mögöttesét” kutatva nem ködös transzcendenciákra, hanem a „Semmire”, azaz a transzcendencia nem-létére bukkan. Ettől a „Semmitől" meghökkent intellektusa rendszerint visszafordul, vagy egy eléggé elvont, inkább túlélő, mint cselekvő ember képével (a költő „hamis mítoszával”) próbálja azt kitölteni. Egyelőre tehát képtelen a jelenségeket a törvénnyel, s a törvény felismerésének alapján cselekvő emberrel összefüggésbe hozni.

A költőnek ezt a képtelenségét bizonyítja a Bércbálvány negyedik versszaka, amely- nem más, mint a „magára hagyott”, csak saját erejére támaszkodó ember birkózása az anyagi világgal, természettel, társadalommal (innen a versek Crusoe-kultusza) Pontosabban a Bércbálvány hőse nem is birkózik a valósággal, csak elszenvedi a valóság mozdulatait.

S itt megint vissza kell térnem Bábi Tiborhoz, aki szerint a vers hőse „történelmet csináló óriás”. Fentebb már egyetértettem Bábival abban, hogy Varga nem mentes bizonyos naiv pózoktól, hajlamos a költő szerepét és a költészet jelentőségét túlbecsülni, de arra semmi utalást nem találtam a Bércbálványban, hogy a történelmet a költő (vagy bármiféle óriás) művének tartaná. A negyedik versszak szerint a vers alanya épen hogy elszenvedi s nem csinálja a történelmet. Objektív törvényeknek van alávetve, s objektív időben él. (Az objektív feltételekre utal a „mennyboltnyi súly”, a „nyár”, „tél”, „érett hold” stb.). Nem ő csinálja a törvényt, hanem őt nyomja földbe az idő („Mennyboltnyi súly a földbe nyomja”). Bizonyára lehet, sőt kell bírálni a költőnek ezt a magatartását is, hisz a meghódítandó egyetemes — összefüggéseiben —■ csak a cselekvő embernek adja meg magát, a passzivitás a partikuláris érvény rokon fogalma, de mindenesetre csak azt bírálhatjuk a versben, ami benne van.