Irodalmi Szemle, 1977
1977/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Szimbólum és szimbolizmus
Illetve azt is. Mert a költészetben a tárgy — természetesen — a költő szubjektumával is teljes. Még a klasszikus költészet tárgya is, amelyről pedig Koncsol László a már többször idézett tanulmányában azt állítja, hogy „lényegében egyenlő önmagá val, alig van mögöttes jelentése”, de sorokkal lejjebb — kicsit önmagának is ellentmondva — megállapítja: „A klasszikus művészet belső törvénye szerint a látvány hat a művészre, s ő belső állapota szerint ábrázolja a tárgyat...” (lásd uo.J. Véleményem szerint ez a „belső állapot” éppen elég egy vershez „mögöttes jelentésnek”, s ilyen alapon a klasszicizmussal Varga Bércbálványa is összefüggésbe hozható. De hogy félreértés ne essék: eszem ágában sincs Varga versét klasszicistának nyilvánítani. Ha a ló innenső oldala a szimbolizmus, akkor ez minden bizonnyal a másik oldala lenne. De bizonyos klasszicizáló jelleg mégsem vitatható el tőle. S pontosan azért nem, amit Koncsol nem akar észre venni, ti., hogy ez a vers egy „látvány” (tárgy) leírása, s hogy a költő ezt a „látványt” természetesen saját „belső állapota szerint ábrázolja”. A vers tárgyleíró jellegét írásom eddigi részében — úgy vélem — kellőképpen bizonyítottam. A „mögöttes jelentés”, a „belső állapot”, egyszóval a versbe kódolt költői én kifejtésével még tartozom. 3. A „bércbálvány” mint tárgy kétségkívül szimbólum, jelképes értelmet sugalló leírás. A költő a leírt kőhegyet különösnek s különösségében az ő belső tartalmait is kifejező természeti jelenségnek látja. Ezt az „Egy irdatlan jel” sor egyértelműen tudatja velünk. De erre a szimbolikus jellegre utal a leírás egyetlen irracionális, a természeti képbe nem illeszkedő mozzanata, az utolsó versszak negyedik sorának közlése is „mintha látszana az arca”. A versszak első sorában a „mély arc” még az emberként megjelenített hegy metaforája, de a negyedik sor „arc” szava nem ennek a metaforának a megismétlése, már csak azért sem, mert ez az „arc” nem látszik, csak „mintha látszana”, tehát nem a leírt természeti tárgy részének mása, kizárólag a költő képzele tével kapcsolatos. S mint ilyen, nem vonatkozhat másra, csak a jelenség „kivoltára” (az embert is arcáról ismerjük meg), emberi értelmére, jelentésére. Ezt a jelentést magyarázza az ötödik és hatodik sor: „Az ajkak Az égnek támasztott / homlok”. Az arc az ajkakkal és homlokkal adott, a tárgy jelentése tehát a költő számára az emberi szóba és értelembe vetett hit. Az utolsó sor azonban nagybetűvel kezdődik, új mondatot tartalmaz; eszerint az „ajkak” s a „homlok” frázis nem kizárólagosan a meg előző sorhoz, a leírt tárgy jelentését szimbolizáló „arc”-hoz kapcsolódik, visszakapcsol a strófakezdő sor „arc” (csúcs) frázisára is. így simul össze (és záródik le] a vers két jelentéssíkja: a leírt „bércbálvány” arculata (látványa) és arckifejezése (ember: jelentése) a többszörösen funkcionált „arc” metaforájában. Nem kétséges, hogy a kőhegy „emberi jelentése” a költő számára elsősorban a magány, az abból következő szorongás, s a mégis kemény helytállás. Ezt a közérthető, konvencionális jelentést azonban a szerző a költői eszközök sokaságával, gazdag alkotó nyelvi fantáziával, az újszerű költői képek és a szándékosan csonka grammatikai szerkezetek segítségével hihetetlenül feldúsítja. Szóltam pl. már arról, hogy a „bálvány” szó „nagy kő” értelemben való használata egyrészt archaizmus, másrészt a szó tájnyelvi jelentésének aktivizálása. Ha ezt a kettős információt a leíró szubjektumra vonatkoztatjuk, akkor a tárgy emberi jelentése a következő motívumokkal gazdagodik: a magányos és szorongó költő számára a hagyomány és a szülőföld erőforrás- és menedéklehetőség. „A tömbök / nagy ölükbe vennék” sorokban is a védelmet kínáló elindító tájat, a szülőföldet kell látnunk. A költő azonban nem fogadja el a felkínált menedéket: „Védtelenül, keményen áll.” A költői magánynak és helytállásnak ezt a romantikus attitűdjét motiválja a 3. és 4. versszak is. A „Milyen szűk a tér” sor lehet a sokszor valóban kicsinyes, provinciális kisebbségi társadalmunk kritikája (vö. Petőfi: „Sors, nyiss nekem tért...!”), de lehet a magát és a költészet jelentőségét túlértékelő költő hamis öntudata, gőgje is. T. S. Eliot mondta (aki pedig valószínűleg ott van Varga példaképei között!): „A kultúra végül is nem elég, bár semmi sem elégséges kultúra nélkül”. Az Egyszemű éjszaka c. antológia előszavában annak idején már szóvá tettem, hogy Varga nemzedékének tagjai „magányuk feloldását kizárólagosan a szótól, a költészettől várják”,
