Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Fábry és Ady

magyar az űzött magyarságban.” Ez a két sor, melyről Schöpflin Aladár azt állítja, hogy a „legszebb szó”, amit költő a háborúra írt, Fábry számára valóságos vezérigévé, vezérmottóvá vált. A nagy idéző senkit és semmit sem idézett annyiszor, mint ezt a rövid versrészletet, melynek — Ady egész háborúellenes költészetének igézetén belül

— döntő hatása volt a vox humána koncepció kialakulására.

Fábry Ady-rajongását, Ady-telítettségét a háborúellenes Ady alapozta meg és teljesítette ki. Ehhez társult később a forradalmár Ady: a feudalizmusban megrekedt magyar világ, „magyar ugar” kíméletlen ostorozója, a változás és változtatás hirdetője és sürgetője. Ennek az Adynak az ébresztésére és felmutatására a két világháború közti időben ugyancsak nagy szükség volt. Elsősorban azért, mert a magyarországi társadalmi rendszer — az 1918—19-es forradalmak bukása következtében — lényegében váltó zatlan maradt, sőt népelnyomó brutalitása és antidemokratizmusa még fokozódott.

A forradalmas Ady mozgósító jelenléte lépten-nyomon tapasztalható azokban az írásokban, melyekben Fábry — a „szlovenszkói küldetés” szellemében — az ellenforradalmi Horthy-rendszert, a német és az olasz fasizmusnak egyre Inkább behódoló magyar politikát támadja. A Horthy-rendszer nyitányának számító fehér terrort és keresztény kurzust Ady szavaival „Úr Hunniá”-nak bélyegzi, mely Siófokjával és Orgoványával „minden elképzelésnél bestiálisabb volt, s gátlás nélkül űzött, üldözött, gyilkolt proletárt, zsidót és értelmiségit.” A harmincas évek magyarországi és közép- európai helyzetét is Ady szavaival és szimbólumaival jellemzi: ,„A börtönök most megnőttek és megsokasodtak: bilincsbe vert népek szolgahada hizlalja a közös börtönőrt: a fasizmust. A pávát, Ady Endre népdal szülte páváját magyar tájról elriasztották. A pávákat, kiknek hírrel kellett volna hirdetniük, hogy másképpen lesz holnap, a pávákat, a szegénységet megszüntető csodákat, a népeszméltető világosságot, a napszédítő tollú szabadsághírnököket ma a nagy erópai népbörtönben fojtogatják, tiporják és gyilkolják.”

Ady igéivel, verseivel Fábry sokszor lesújtott a csehszlovákiai magyarság úri és polgári köreire Is: a régi világot visszavágyó földbirtokosí-klerikális ellenzékre és a masarykí és benešl demokráciára esküsző szervilis aktivistákra. Visszautasította, kipellengérezte a reakciósok, soviniszták Ady-gyalázásait és hamisításait. Velük szembe

Magyar jakobinus dalának költőjét idézte, aki „demokratikus hittevésre szólította Közép-Európa népeit”, s akinek nemes internacionalizmusára a szlovák Hviezdoslav olyan lelkesen reagált. A reakció kisajátító törekvéseit felháborodottan és megsem misítő gúnnyal utasította el: „Ady le van foglalva. Munkások éneklik, parasztok, zsellérek zümmögik a szabadító hitet, Ady ajándékát, bíztatását, perzselő bújtogatását. ... A pozsonyi ifjúmunkások, a csallóközi zsellérek a vállukra kapják, kilopják maguk közé a helyére, a változatlan életbe. Füttyös daccal kalapjuk mellé tűzik rózsának, és elviszik vándorlásra, országutakra, menhelyekre, börtönökbe, és a fák között és a tar lókon tavaszként lobog a hangja, szegénységben erővé szürkül, és a munkásotthonok színpadán kórus adja tovább: másképpen lesz végre. Ady Itt él, és csak így élhet történelemként, küldetésként, halhatatlanságként.”

A két világháború közti csehszlovákiai magyar rdy-képnek ez a differenciált bemutatása, melyet kiegészíthetnénk a haladó értelmiségi fiatalság Ady-kapcsolatára tett utalásokkal, érezhető ellentétben van azokkal az 1945 utáni megállapításokkal, melyekben Fábry az Ady-kultuszunkat egyöntetűen pozitívnak minősíti. („1918-ban hagyománynélküliek voltunk, de egyetlenegy nevet, egyetlenegy örökséget szentségként tiszteltünk és makulátlanul kezeltünk mindvégig: Adyt"; „Ady nyoma, indítószerepe, folyamatossága és jelenvalósága kimutatható minden szlovákiai szellemi megnyilatkozásban végig, máig.”] A túlzóan pozitív sommázás azzal magyarázható, hogy a visszatekintő Fábry egyrészt a saját exponált Ady-kapcsola,tát vetíti rá a kisebbségi magyarságéra, másrészt Ady hatását, jelentőségét más vonatkozásban Is igen sokszor költőien fölnagyítja, abszolutizálja.

Az Ady-abszolutizálás esetei a harmincas évek végétől tűntek fel és tárgyuk a háborúellenes Ady lett. Az előző években: Az aktuális Ady (1935) és A halottak élén (1939) című tanulmányok közötti időben a háborúellenes Ady és a forradalmár Ady Fábry szemléletében és értékelésében egyensúlyban volt, de ez az egyensúly a második világháborút közvetlenül megelőző események (Anschluss, müncheni egyezmény] és aztán a háború kitörése hatására felborult, és — az emberirodalmi korszakhoz (1922—28) hasonlóan — újból és most már véglegesen az antimilitaritsa Ady lépett